Emlékeim féktelen sodrásában hánykolódom
A képzelet tengerébe lassan belefulladok
Kezem erőtlenül tefeléd nyújtom
De levegőt a szárazföldön sem kapok
Hisz kiszívsz belőlem minden csepp oxigént
Bőrömből a vizet, ereimből a vért
Ellopod színtelen szememből a fényt
Kopott hangszálam tompa rezdülését
Így csak gondolatban üvöltöm kérdéseimet:
Miért nem lehetek már álmaimban sem veled
Miért fáj az éjjel, akár az ébrenlét
Miért nem táplál már se víz, se kenyér?
Már a saját tükörképemtől is félek
Érzem: te tekinteted látnám az enyém helyett
Szemeidet, melyekben oly sok az érzelem
Elmondanak mindent, mit szavakkal nem lehet
Valami történik velem, bennem
Kifordult önmagából testem-lelkem
Követelem, hogy add vissza életem
Hogy adhatna életet, aki maga is gyerek..?
/2009. 01-02./