Mindenki él
át elkeserítő helyzeteket. Rossz jegyet kap, összeveszik a szüleivel, szakít a
barátjával… Az ember ilyenkor nem látja az esőfelhőtől a napot, reménytelennek
látja az életet. Pedig ezek a problémák nem tartanak tovább napoknál, heteknél,
hónapoknál, éveknél… Később már csak mosolyogva gondolunk vissza rájuk.
Az én
terhem egy életre szól. Nem szabadulhatok meg tőle soha. Magamon hordozom
éveken, évtizedeken át. Égeti a bőröm, beleváj a húsomba, csontig hatol. Néha a
háttérbe vonul, ad egy kis nyugalmat, majd újra támad, és hónapokon át kínoz.
Az emberek
elsőre nem tudják, mi is a bajom. Kérdezgetik, mi történt velem, mitől van,
mikor, fáj-e… Én meg elmondom sok ezredszerre is, hogy semmi komoly, néha
elmúlik, néha előjön, változó, hogy mitől, és nem fáj. Legszívesebben meg
ordítanék: „Könyörgöm, szedjétek le rólam, eleget marta már a bőrömet!”
De nem
teszem. Tudom, hogy sajnálnak, látom a szemükben. Gondolhatnak rám részvéttel,
de fogalmuk sincs arról, mit élek át. Kívülről nézve ez csak egy aprócska
probléma, részemről meg a poklok pokla. Nem tudom elrejteni. Próbáltam, de
úgyis észreveszik. Talán vannak, akik félnek tőlem miatta. Segítenének, de
félnek, hogy rájuk is átragad. Pedig nem ragályos. Nem is osztanám meg velük,
nem kívánom senkinek ezt az átkot. Csak engem tisztelt meg ezzel a sors.
Édes
Istenem, mivel érdemeltem én ezt ki? Ezzel büntetsz előző életeim bűneiért?
Talán még a jövendőbeliekért is? Inkább bukjak meg, vesszek össze folyton a
családommal, vagy szakítson velem életem nagy szerelme. Megedzetted a lelkemet
a fájdalomra, most mégis a testemet ostorozod. Tényleg ezt érdemlem? Kérlek,
szabadíts meg tőle! Tépd le rólam! Elég volt..
/2006.11.09. 22:30/