Departed – hungarian

Szia, a nevem Dree Departed. Azt kérded, hogy lehetek elhunyt? Egyszerű. Egy részem, vagy inkább, részeim meghaltak. Megöltem őket. Öngyilkosságot követtem el, hogy kiöljem magamból a démonjaimat, de nem vettem észre, hogy lassanként milyen mélyen belém ették magukat. A velük való leszámolás egyet jelentett tehát az öngyilkossággal. Viszont a testem nem volt hajlandó feldobni a talpát, úgyhogy itt maradt a Földön. Szegényke. Mindenesetre, nem olyan rossz. Olyan, mint a koplalás. Nincs táplálék, nincsenek érzések, nincs méreg, nincs hátrahagyott maradék, nincs mit megemészteni, nincs mit feldolgozni. Nincs depresszió, kiakadás, csak az áldott üresség. Hát nem csodálatos? Majd megérted, amikor elérsz oda, ahol én vagyok. De hosszú út áll előtted, mielőtt kiérdemelnéd ezt. Szenvedni fogsz a fájdalomtól, vergődni a földön, megpróbálod majd kitépni a szívedet, amely olyan erősen ver, mintha keresztül akarna törni a bordáidon. Vért fogsz sírni, miután kifogytál a könnyekből, és ha már az sem megy, más utat kell keresned, melyen a fájdalom távozhat. Vagdosni kezded az ereid, és boldogan nézed a véred, ahogy minden rossz érzés, mint a düh, harag, bűntudat, magány és szomorúság elhagyják a tested, a szíved. Csak a szabadság marad majd. De aztán rájössz, hogy nem elég. Sosem elég. A sírás és a vagdosás nem elég többé, már túl mélyre kerültél. Az étel, az alkohol, a zene szintén nem segítenek. Úgyhogy elkezdesz a fájdalmadból élni, megpróbálod kiásni a régi emlékeket, hogy életben tartsanak. De ők is el fognak árulni. Kapaszkodni fogsz beléjük, írni róluk, hogy megbizonyosodhass arról, hogy valóságosak, hogy az a sok szarság tényleg megtörtént, hogy nem csak egy szánalmas álmodozó vagy, aki a valóságból az ördög karjaiba menekült. Pedig az vagy. Nem találtál semmi jót az anyagi világban, ezért elrejtőztél a saját, illúziók alkotta világodba. Tudtad róla, hogy pusztán a képzeleted játéka, mégis boldoggá tett azokban a röpke percekben, melyeket benne töltöttél. Aztán mikor elhasználtad az összes papír zsebkendőd, és a pengédet vér piszkítja be, és az étel már nem csillapítja a szeretet iránti éhséged, és az emlékeid halványodni kezdtek, írni fogsz. Az éjszaka közepén, mikor mindenki más alszik, és fogalmuk sincs, min mész keresztül. Írni fogsz arról, akit akartál, akit szerettél, arról, hogy mi tartja vasmarokban a szíved, és préseli ki belőle az életet, hogy mennyire hiányzik valaki, aki sosem volt a tiéd. Írni fogsz a suliban, az ágyadban, tanulás helyett. Papírra írsz tollal, a bőrödbe pengével, a szívedbe kínnal és elmezavarral. És a papírról ugyan kitörölheted a szavakat, és a bőrödön lévő sebhelyek begyógyulnak, de a szíved már soha többé nem lesz újra sértetlen, tiszta, teljes. Örökre megőrzi a kétségbeesett írásaidat, a halk sikolyokat, melyeket magadba fojtottál, a kaparásokat, melyekkel nem akartál kárt tenni a tapétában. A szíved felszínét nem lehet kicserélni. És mikor már nem bírod tovább, mikor eleged van az álmatlan éjszakákból, a könny nélküli sírásból, a hangtalan kiáltásokból, a szív szeretet nélküli darabokra töréséből, megosztod a fájdalmad másokkal, a barátaiddal, vagy azzal, aki ebbe a feneketlen őrültségbe taszított. De mindig, amikor arról beszélsz, hogy mennyire fáj, mennyire akarod, hogy véget érjen, nevetségesnek érzed magad, azt gondolod, nincsenek szavak, melyek kifejezhetnék, mi zajlik odabent, úgyhogy még próbálkozni sincs értelme. Úgysem értenék. Szóval, mi maradt hátra? Mi az utolsó lépés, ha már mindent megtettél, hogy megállítsd a lelkedben tomboló vihart, a zűrzavart a fejedben, a vérontást a szívedben, de soha semmi nem működött? Engedd el. Áldozd fel. Ölj. Fel kell áldoznod a méregtől átitatott részeket, hogy az egészséges feled tovább léphessen. Mint az amputáció. Felszabadítod testedet a kötelek alól, melyek öngyilkos szívedhez láncolták. Most már belélegezheted a friss levegőt, de nem vitalitást, már saját színeiben látod a világot, de napfény és mosoly nélkül, érzed a meleget és az érintéseket a bőrödön, de már nem gyújtják lángra szívedet. Megtisztulsz, de nem sírás által, tudsz enni, de semmi sem táplálja lelkedet. Nem élsz, pusztán vegetálsz, de ez most nem átmeneti. Egy böjt, mely sosem ér véget. Egy kóma, melyből sosem ébredsz fel. Se nem élet, se nem halál. Mint az élőholtak. Halhatatlan üresség. Milyen édes. Milyen megnyugtató. Nincsenek meglepetések. Nincs élet. Eltávozott, akárcsak te. Elhunyt.