Miért nem vagy
itt velem? Miért nem érted, érzed, éled meg, hogy megpusztulok nélküled? Hogy
még a levegővétel is fáj, hogy minden egyes sejtem rád szomjazik, hogy mióta
nem látlak, a nyár sugarai elhagyták arcomat? Hát nem látod, nem hallod, nem
ízleled, mennyire szenvedek hiányodtól? Hogy elsorvadok érintésed nélkül, és
már mosolyogni sincs kedvem, mióta nem látom kacagó szemeid? Miért csak nekem
fájnak a szemeim a szárazságtól, melyet az elsírt könnytenger hagyott hátra?
Miért csak én félek minden egyes lépésnél, mintha minden erőmet össze kéne
szednem egy ilyen egyszerű mozdulathoz, miért csak az én térdeim azok, amelyek
folyton cserben akarnak hagyni, miért az én öklöm veri a falat, miért az én
körmeim vájnak a bőrömbe? Miért nem érsz már hozzám, miért nem hozol zavarba,
miért nem cukkolsz, miért nem okozol játékos fájdalmat, de veszel komolyan, ha
kérem? Miért nem hallhatom már a hangodat, miért nem mondod már nekem a jól
megszokott és megszeretett szófordulataidat? Miért nem szorítasz magadhoz,
miért taszítottál el, miért nem érted, hogy nem elhagytalak, hanem menekültem,
mert annyit bántottál, mégis oly könnyen visszakaphatnál, ha akarnál? Miért nem
akarsz már? Hogy engedhettél el ilyen semmitmondóan? Miért nem láttál át üres
szavaimon, miért nem zaklattál, miért nem szedted ki belőlem, hogy fuldoklom
melletted, hogy a kedvedért bezártam magam, most pedig kínomban rázom a
rácsokat? Miért okoztál még azzal is fájdalmat, hogy beletörődtél, hogy
lemondtál rólam, hogy elengedtél? Miért rugdostál a pokol egy még mélyebb
bugyrába egy hanyag legyintéssel, egy átlátszó hazugsággal? Miért, te miért nem
bírod kimondani, ha fáj, miért nem mutatod ki, hogy érzel, ha velem álmodsz, ha
belebetegszel a hiányomba? Miért nem láthatom többé, ahogy lazán kifújod a
füstöt cigivel a szádban, ahogy vakon nyomogatod a dohánytól mocskos
billentyűzetet, ahogy villával kevered a bögre alján lerakódott cukrot a
kávéban? Miért nem kacsintasz már rám, vagy szorítod meg kétszer egymás után a
kezem egy-egy huncut elszólásod után? Miért nem rángatsz vissza magadhoz, mikor
ki akarok kelni az ágyból mellőled? Miért nem cirógatod többé a hajam, vagy
nevetsz rám a fejedet rázva, miközben telefonálsz? Miért nem kapod ki a
mobilomat a kezemből, hogy ne játsszak, hanem rád figyeljek? Miért csak én
szenvedek álmatlanságban, miért csak az én gyomrom rándul görcsbe, ha csak rád
gondolok, én miért nem vagyok rád ilyen hatással? És ha mégis, miért, miért,
MIÉRT nem ismered be, az istenért?! Miért nem bírod felfogni, hogy még mindig
szeretlek, őrülten, kimondhatatlanul, annyira, hogy úgy érzem, fel tudnék
robbanni, amiért már nem mutathatom ki neked? Miért nem vetted észre, hogy az
orrod előtt omlok össze, hogy próbálom elmondani, ami bánt, miért, hogy még
csak meg sem próbáltál változtatni? Miért éred el, hogy mikor épp, végre,
VALAHÁRA, egyáltalán eljutok az elhatározásra, hogy egyáltalán tovább lépjek,
akkor pár mondattal mindent jól összekuszálsz? Miért szórakozol még mindig?
Miért, hogy még most sem veszel komolyan? Miért kínzol tovább? Miért nem látod,
hogy nem akarlak kitörölni az életemből, hiszen egyenlő vagy vele, csak
belefáradtam, hogy hallgassak, megértsek, támogassak, tűrjek, nyeljek,
alkalmazkodjak, de ha nekem fáj valami, akkor hisztizem, vagy gyerekes vagyok,
vagy valami más olyat mondasz, amivel újabb darabot szakítasz ki belőlem, és
még csak nem is tudatosul benned? Miért pusztulok bele ebbe a
kettészakítottságba, hogy szenvedtem melletted is, nélküled pedig egyenesen a
pokolban érzem magam? Miért nem érezhetem már az illatodat, cirógathatom a
bőröd, túrhatok a hajadba, élhetem át bódító csókjaid? Miért nem ébredhetek már
melletted? Miért nem hallhatom szuszogásod, szívverésed, nevetésed, miért nem láthatom
kifürkészhetetlen, felkavaró tekinteted? Miért nem vagy itt, hogy megölelj,
megnyugtass, életre kelts? Miért nem mondod el, ha te is belehalsz?