Emlékszel?

 Emlékszel az első
találkozásunkra? Milyen kötetlenül, önfeledten tudtunk akkor még
beszélgetni. Azóta se voltam olyan nyílt veled szemben. Akkor még úgy
éreztem, bármit meg tudnék vitatni veled, és eszembe se jutott, hogy
később a torkomba fagyott szavakkal, némán fogok rád tekinteni.

 Emlékszel az első csókunkra?
Olyan tapintatos volt, olyan romantikus, felfedező, kérlelő, ellágyító,
hogy úgy éreztem, minden porcikám olvadásnak indul, belülről zsibbadtam,
és remegtem a boldogságtól. Ki hitte volna akkor még, hogy csókjaid
lágyságával szavaid kíméletlen keménysége fog szemben állni.

 Emlékszel arra, amikor először aludtunk együtt? Rögtön
az első randin… Mennyire ellentmondott minden észérvemnek, tervemnek,
elképzelésemnek, spontán volt, felhőtlen és természetes. Mennyire
bántam, hogy nem állíthatom meg az időt, hogy nem maradhattam örökké a
karjaidban, mikor még fel sem merült a problémák, féltékenység,
közömbösség gyanúja.

 Emlékszel,
mikor először mondtad (jobban mondva, írtad), hogy szeretsz? Nem hittem
neked…  Úgyhogy felhívtál, hogy elmondd szóban is… Aztán a fülembe
suttogtad a Gellérthegyen, körülöttem pedig megszűnt a világ, eltűnt a
főváros, nem hallottam sem a vánszorgó villamost, nem láttam az
utcalámpákat, sem a barlangkápolnából kiszűrődő fényt, nem éreztem az
esti szellőt a bőrömön, csak bódító leheleted simogatását, ahogy szavaid
belülről cirógatnak, és vajként olvasok mézédes csókjaid nyomán…

 Emlékszel az első
szeretkezésünkre? Olyan finom voltál, figyelmes, odaadó, gyengéd, hogy
el sem akartam hinni, lehetek ilyen szerencsés. Sosem mondtam neked, de
utána végtelenül üresnek éreztem magam. Nem
azért, mert rossz volt – ó dehogy! – , vagy mert megbántam, pusztán
tudatosult bennem, hogy Neked adtam valamit, amit ha akarnál, se
adhatnál vissza. De tudtam, hogy Rád megérte várni, mert megbecsülsz,
tisztelsz és szeretsz. Azóta se jöttem rá, hogy lehet az, hogy valaki
ennyire mindent megadjon nekem testileg, és a fizikai gyönyörrel egy
időben zúzzon porrá lelkileg.
Hogy miért szúr tőrt belém minden meggondolatlan szavad, de okoz
élvezetet érzéki vadságod. Hogy férhet meg egymás mellett a verbális
kínzás, és a szexuális eufória… Persze azzal párhuzamosan, ahogy a
szememben kifordultál önmagadból, én is követtem a példádat; szóbeli
némaságomat, lelki bezárkózásomat testi nyíltság mögé rejtettem, a
nyelvemen ragadt szavakat sóhajokkal lepleztem, a szememben tükröződő
fájdalmat pedig eltakarta a csúcspont ködös üressége. Mit bántad Te,
hogy belül darabokra hullok, ha a szexben attól még mindenre kapható
vagyok?

 Emlékszel az első
“lelkizésünkre”? Akkora már csak árnyéka voltam önmagamnak. Pusztán
dirib-darab, megkopott, homályos képe annak, aki megismerkedésünkkor
voltam. Fogalmam sincs, hogy volt erőm tartani magam előtted. Na persze,
biztos közrejátszott, hogy tudtam, sírással csak rontok a helyzeten,
hogy ha még jobban megalázkodom előtted, akkor csak eltaposol, hogy
nálad az érzelmek kifejezése könnyekkel szóba sem jöhet, úgyhogy inkább
csak belül zokogtam, a fejemben ordítottam, száraz szemekkel, némaságba
szorult torokkal, te pedig nem értetted, miért nézek ki úgy, “mint akit
mellkason szúrtak”.

 Emlékszel az első (és nagyon úgy
tűnik, utolsó) szakításunkra? Máig nem érted, miért, igaz? Fogalmad
sincs, hogy vagy egy hónapig próbáltam elfojtani magamban az érzést,
elhallgattatni a kis hangot, amely mondogatta, hogy “Menekülj!”, vagy
hogy az előtte lévő hetet átbőgtem, mert már beláttam, hogy meg kell
tennem, szakítanom kell, ha túl akarlak élni, de ötletem sem volt, hogy
kaparjam össze cafatokra szaggatott erőmet és méltóságomat. Nem tudod,
hogy azt hittem, letörik a kezem, hogy elhamvadnak az ujjaim, ha tényleg
leírom, hogy vége, de szóban még kevesebb az esélye, hogy ki tudtam
volna mondani. Hiszen abban a pillanatban, ahogy rád néztem, minden értelmes
gondolat kámforrá vált a fejemben, kártyavárként omlottak össze a
gondosan felépített mondatok, tova tűnt minden elhatározás, menekülési
és túlélési ösztön. Hogy is tudhattam volna személyesen szakítani azzal
az emberrel, akit annyira szeretek, hogy jelentéktelennek tűnik minden
szó a bennem tomboló érzések kifejezésére, az emberrel, akit ha
megláttam, hirtelen eltörpült a világ minden gondja, és az otthon-érzet
nyugalma szállt meg? Aki mellett ébredni egyet jelentett a mennyben
álmodással, akit évek óta kerestem, akit végre megtaláltam, de tudtam,
el kell hagynom, mert annyira szeretem, hogy hagyom magam összeomlani
mellette, hogy fuldoklom, hogy összeroppanok az egész súlya alatt?

 Emlékszel…
ó, dehogy emlékszel, hogy is emlékezhetnél, mikor már nincs mire, mikor
már nem osztok meg veled semmit, csak egyedül keresem helyem ebben az
elszürkült mocsár-világban. Nem jó se otthon, se a külvilágban, se
egyedül, se emberek között, bánt a csönd, és bánt a zaj, megvakít a
sötétség, csak úgy, mint a fény, és helytelennek tűnik minden szó, de
már fáj a némaság, ahogy fájnak a könnyek, és ég a szemem, de már nem
tudok többet sírni, és fáj az éhség, és fáj a jóllakottság, az alvás, az
ébrenlét, az álmok, az ébredés, mert minden reggel robbanásként tör fel
bennem a gondolat, hogy már nem vagy, nem keresel, ki tudja, mit
csinálsz, kivel vagy, kié vagy, és irritál az embertömeg, mások
nevetése, a levegő is ólomként nehezedik rám, és gyűlölöm a talajt a
talpam alatt, mert nem a te szobád padlóján állok, és nem jó állni, mert
rogyadoznak a térdeim, és fáj minden mozdulat remegő izmaimnak, és
reszketnek a csontjaim, és majd szétrobban a fejem, fülemben dobol a
szívem, és vérem életkedv nélkül vánszorog az ereimben, és tüdőm sem úgy
lélegzik már, mint mikor még vágyat lehelt belém az illatod, és fájnak a
színek, és bánt az élénkség, de megnyomorít a homály, a szürkeség,
lelkem kopott színtelensége, és fáj a bőröm érintésed nélkül, és
szomjazom életet jelentő, zsibbasztó, olvasztó, perzselő és nyugtató,
gyilkos és megmentő, tüzes, de bensőmet vízként lágyító csókjaidra, és
szeretlek mindenestül, és hiányzol. Nagyon.

/2010.08.21. 11:02/