Várj egy kicsit… De
mennyit? Minek? Mire? Kinek a kedvéért?
Már magamat kergetem az őrületbe a paranoiámmal. Persze
pontot tenni az ügy végére túl egyszerű lenne. Inkább bonyolítsuk túl, kavarjuk
meg jól azt a spagettit, reméljük nagyot robban majd a végén, mindent beterítve
a véres húsgombócokkal. Jó étvágyat.
Nekem ez így nem megy… Nekem ez kevés. Így nem éri meg.
Sem csak úgy, mint az elején, sem így, ezzel a huzavonával, de amúgy aztán
végképp. Nem vezet semmire. Semmi jóra. Nem kell megint a para, a pillanatnyi
kéj, a szokássá váló üres testiség. Nem kell. A lelki kielégületlenség
megmarad, sajgóan marva áruló ölemet, amiért a szerelem helyett beérte puszta
ál-teljességgel.
A játékba mégis belemegyek. Máris átalakultam volna? Hova
tűntek az erkölcseim? Az elveim? Ó, hogy már sutba vágtam őket. De még
visszaharcolhatom őket, nem? Kicsit szaggatottak ugyan, de nélkülük nem érek
semmit. Aztán majd rendbe teszem őket. Magamat már sikerült. Patchwork-munka
ugyan, a varrások még látszanak, és a minták sincsenek mindig szinkronban
egymással, de nem baj. Nem hiányzik, hogy a múló gyönyör újból szafatokra
tépje.
Szóval várj… de ne rám.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: