De mégis hogyan? Próbálok, próbálok emlékezni, minden erőmmel, de képtelen vagyok rá, megvakítanak az emlékek. Paradoxon, nem igaz? Megint a múltban élek, de most olyan, mintha valaki másnak az életére tekintenék vissza. Valakiére, akinek végignéztem a felnőtté cseperedését, aztán kilöktem a rideg valóságba, és magára hagytam, megfagyni az emberség jégkorszakában.
Nem megy. Az már nem én vagyok. Látom a képeket, a tetteket, de a mögötte lévő motivációkat nem. Nonszensznek tűnnek. Azokat a döntéseket nem én hoztam! Valaki a múltamból, aki már meghalt, de nem én, és mégis én viselem a következményeket! Én ebből nem kértem! Nem fair, hallod? Hogy idejuttatsz, aztán fogod magad, és itt hagysz, elmenekülsz, mert ebben a világban nem leled otthonod, én meg egyedül keresem az egykori világ színeit, és megáll a szívem, akárhányszor megcsap a múlt illata..
Nem tudok már úgy gondolkodni, mint akkor, mikor ráléptem a mára vezető útra.. Más az értékrendem, a gondolkodásom, máshogy tekintek mindenre, más vagyok én is.. Nem emlékszem az akkori gondolataimra, félelmeimre, valószínűleg nem is érteném, nem így csinálnám már.. Persze akkor nem tudtam, amit most, hogy is tudhattam volna, mikor egy gyerek nem tud felnőtt fejjel gondolkodni, de most meg már elfelejtettem, elvesztettem gyermeki mivoltomat.. Eljött, amitől rettegtem, felnőttem, de nem tudok gyermekfejjel álmodni, nevetni, sírni, sikítani.. Megkaptam a dózisomat a kor érzéstelenítőjéből, már csak a sivár realitás van.
Ebben a világban nem éri meg gyereknek lenni. Nem éri meg szeretni. Nem éri meg nőnek lenni. Nem éri meg álmodni. Nem éri meg felébredni.
“Suddenly, a cloud must have cut a hole in my head,
When i was tangled all in your words.
How quick to forget,
We are,
With eyes unimpressed
You’re sealing the conversations.
And are you wondering how things could be?
Just staring at the surface,
When all the walls have tendencies.
But it’s not your fault when no one taught you how.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: