Bőr-börtön

Nincsenek rá szavak, hogy elmondjam, milyen bőrszaggatóan hiányzol. Érzem, ahogy feszül, húzódik rajtam, ahogy szétszakadok, rostról-rostra, pórusról-pórusra. Belefáradtam, hogy próbáljam egyben tartani magam. Már teljesen elvékonyodott a bőröm a testemben tomboló tűztől, a lángok belülről nyaldossák az idegeimet, nem bírom tovább. Érzem, ahogy repedeznek a bőrrétegek. Pattannak a szalagok. Egyenként. Puskadördülésként érzem, ahogy az egyes foszladozó szálak feladják a küzdelmet. Kiszáradt szövettakaróm szép lassan lehull rólam.

A szemeim állapota sem mondható éppen egészségesnek. Kezdenek megkövesedni. Szilárdulnak a könnyeim. Besűrűsödtek a beléjük fojtott kiábrándultságtól. Kis üvegszilánkokként égetik a szemgolyóimat, karcolják az látókörömet, az egész világ pusztán egy megtört ablaküvegen beszűrődő fantomkép. Kiküzdik magukat könnyeim a kristálybörtönből, földet érve ezer kis szilánkszemre töredeznek szét, és mindegyiken megcsillan a remény utolsó szikrázó fénye, csak hogy kinevessen naiv ábrándjaimért. Porba hullt illúziók gurulnak szét a fájóan szilárd és lelkemet gúzsba kötő földön.

Talán ha levedlettem minden egyes elhalt bőrsejtemet és kihullott minden kis kristálykönny a szemüregeimből, és kifolyt velük együtt az élet is belőlem, végre szabad leszek. Egy régi, fekete-fehér, torz álom szakadozott filmkockái maradnak csak hátra. Elcsúfította őket is a napfény valóságba rángató fénye. De akkorra én már messze járok. Fent, az űr megnyugtató ürességében, sötétség által körülölelve táncolok majd a csillagokkal. Nem leszek más, csak egy különc csillagkép, aki ahelyett, hogy nyugton maradva, folyton-folyvást fittyet hány a fizika törvényeire.

És majd ha felnézel, felismerheted egykor nevető szemem színeit a csillagok ragyogásában, a meghalt álmok illatát a csillagszóróban, és te is elkezded szűknek érezni bőr-börtönödet..