Emlékszel?

1.0Memorieshttps://memories.cafeblog.huAudreyCondemnedhttps://memories.cafeblog.hu/author/AudreyCondemned-2/Emlékszel? Emlékszel az első találkozásunkra? Milyen kötetlenül, önfeledten tudtunk akkor még beszélgetni. Azóta se voltam olyan nyílt veled szemben. Akkor még úgy éreztem, bármit meg tudnék vitatni veled, és eszembe se jutott, hogy később a torkomba fagyott szavakkal, némán fogok rád tekinteni. Emlékszel az első csókunkra? Olyan tapintatos volt, olyan romantikus, felfedező, kérlelő, ellágyító, hogy úgy éreztem, minden porcikám olvadásnak indul, belülről zsibbadtam, és remegtem a boldogságtól. Ki hitte volna akkor még, hogy csókjaid lágyságával szavaid kíméletlen keménysége fog szemben állni. Emlékszel arra, amikor először aludtunk együtt? Rögtön az első randin... Mennyire ellentmondott minden észérvemnek, tervemnek, elképzelésemnek, spontán volt, felhőtlen és természetes. Mennyire bántam, hogy nem állíthatom meg az időt, hogy nem maradhattam örökké a karjaidban, mikor még fel sem merült a problémák, féltékenység, közömbösség gyanúja. Emlékszel, mikor először mondtad (jobban mondva, írtad), hogy szeretsz? Nem hittem neked... Úgyhogy felhívtál, hogy elmondd szóban is... Aztán a fülembe suttogtad a Gellérthegyen, körülöttem pedig megszűnt a világ, eltűnt a főváros, nem hallottam sem a vánszorgó villamost, nem láttam az utcalámpákat, sem a barlangkápolnából kiszűrődő fényt, nem éreztem az esti szellőt a bőrömön, csak bódító leheleted simogatását, ahogy szavaid belülről cirógatnak, és vajként olvasok mézédes csókjaid nyomán... Emlékszel az első szeretkezésünkre? Olyan finom voltál, figyelmes, odaadó, gyengéd, hogy el sem akartam hinni, lehetek ilyen szerencsés. Sosem mondtam neked, de utána végtelenül üresnek éreztem magam. Nem azért, mert rossz volt - ó dehogy! - , vagy mert megbántam, pusztán tudatosult bennem, hogy Neked adtam valamit, amit ha akarnál, se adhatnál vissza. De tudtam, hogy Rád megérte várni, mert megbecsülsz, tisztelsz és szeretsz. Azóta se jöttem rá, hogy lehet az, hogy valaki ennyire mindent megadjon nekem testileg, és a fizikai gyönyörrel egy időben zúzzon porrá lelkileg. Hogy miért szúr tőrt belém minden meggondolatlan szavad, de okoz élvezetet érzéki vadságod. Hogy férhet meg egymás mellett a verbális kínzás, és a szexuális eufória... Persze azzal párhuzamosan, ahogy a szememben kifordultál önmagadból, én is követtem a példádat; szóbeli némaságomat, lelki bezárkózásomat testi nyíltság mögé rejtettem, a nyelvemen ragadt szavakat sóhajokkal lepleztem, a szememben tükröződő fájdalmat pedig eltakarta a csúcspont ködös üressége. Mit bántad Te, hogy belül darabokra hullok, ha a szexben attól még mindenre kapható vagyok? Emlékszel az első "lelkizésünkre"? Akkora már csak árnyéka voltam önmagamnak. Pusztán dirib-darab, megkopott, homályos képe annak, aki megismerkedésünkkor voltam. Fogalmam sincs, hogy volt erőm tartani magam előtted. Na persze, biztos közrejátszott, hogy tudtam, sírással csak rontok a helyzeten, hogy ha még jobban megalázkodom előtted, akkor csak eltaposol, hogy nálad az érzelmek kifejezése könnyekkel szóba sem jöhet, úgyhogy inkább csak belül zokogtam, a fejemben ordítottam, száraz szemekkel, némaságba szorult torokkal, te pedig nem értetted, miért nézek ki úgy, "mint akit mellkason szúrtak". Emlékszel az első (és nagyon úgy tűnik, utolsó) szakításunkra? Máig nem érted, miért, igaz? Fogalmad sincs, hogy vagy egy hónapig próbáltam elfojtani magamban az érzést, elhallgattatni a kis hangot, amely mondogatta, hogy "Menekülj!", vagy hogy az előtte lévő hetet átbőgtem, mert már beláttam, hogy meg kell tennem, szakítanom kell, ha túl akarlak élni, de ötletem sem volt, hogy kaparjam össze cafatokra szaggatott erőmet és méltóságomat. Nem tudod, hogy azt hittem, letörik a kezem, hogy elhamvadnak az ujjaim, ha tényleg leírom, hogy vége, de szóban még kevesebb az esélye, hogy ki tudtam volna mondani. Hiszen abban a pillanatban, ahogy rád néztem, minden értelmes gondolat kámforrá vált a fejemben, kártyavárként omlottak össze a gondosan felépített mondatok, tova tűnt minden elhatározás, menekülési és túlélési ösztön. Hogy is tudhattam volna személyesen szakítani azzal az emberrel, akit annyira szeretek, hogy jelentéktelennek tűnik minden szó a bennem tomboló érzések kifejezésére, az emberrel, akit ha megláttam, hirtelen eltörpült a világ minden gondja, és az otthon-érzet nyugalma szállt meg? Aki mellett ébredni egyet jelentett a mennyben álmodással, akit évek óta kerestem, akit végre megtaláltam, de tudtam, el kell hagynom, mert annyira szeretem, hogy hagyom magam összeomlani mellette, hogy fuldoklom, hogy összeroppanok az egész súlya alatt? Emlékszel... ó, dehogy emlékszel, hogy is emlékezhetnél, mikor már nincs mire, mikor már nem osztok meg veled semmit, csak egyedül keresem helyem ebben az elszürkült mocsár-világban. Nem jó se otthon, se a külvilágban, se egyedül, se emberek között, bánt a csönd, és bánt a zaj, megvakít a sötétség, csak úgy, mint a fény, és helytelennek tűnik minden szó, de már fáj a némaság, ahogy fájnak a könnyek, és ég a szemem, de már nem tudok többet sírni, és fáj az éhség, és fáj a jóllakottság, az alvás, az ébrenlét, az álmok, az ébredés, mert minden reggel robbanásként tör fel bennem a gondolat, hogy már nem vagy, nem keresel, ki tudja, mit csinálsz, kivel vagy, kié vagy, és irritál az embertömeg, mások nevetése, a levegő is ólomként nehezedik rám, és gyűlölöm a talajt a talpam alatt, mert nem a te szobád padlóján állok, és nem jó állni, mert rogyadoznak a térdeim, és fáj minden mozdulat remegő izmaimnak, és reszketnek a csontjaim, és majd szétrobban a fejem, fülemben dobol a szívem, és vérem életkedv nélkül vánszorog az ereimben, és tüdőm sem úgy lélegzik már, mint mikor még vágyat lehelt belém az illatod, és fájnak a színek, és bánt az élénkség, de megnyomorít a homály, a szürkeség, lelkem kopott színtelensége, és fáj a bőröm érintésed nélkül, és szomjazom életet jelentő, zsibbasztó, olvasztó, perzselő és nyugtató, gyilkos és megmentő, tüzes, de bensőmet vízként lágyító csókjaidra, és szeretlek mindenestül, és hiányzol. Nagyon. /2010.08.21. 11:02/rich