CPR

1.0Memorieshttps://memories.cafeblog.huAudreyCondemnedhttps://memories.cafeblog.hu/author/AudreyCondemned-2/CPR Meg ne próbáld! Hallod? Nem szabad! Szedd csak össze magad! MEGTILTOM, hogy hátrafordulj! De ne less a visszapillantó tükörbe sem! Pislogj párat, gondolj másra, nyomd el, ne hagyd, hogy újra maga alá gyűrjön! Nekem aztán ne mondd, hogy élvezed! Hogy jól esik kínozni magad a naiv ábrándjaiddal, a szánalmas reményeiddel, a sosem-volt emlékekkel! LÓSZART! Tudod, kit próbálj ezzel beetetni! Engem nem tudsz átverni! Úgyhogy erőltess szépen mosolyt az arcodra, húzd ki magad, ha már nagy nehezen sikerült felállnod, nehogy nekem visszaess a hideg, nyirkos, mocskos földre! Vissza ne húzd magadra a vihartakarót, le a könnyálarccal, fejet fel, mély lélegzet, tüdőzzed csak le szépen, ne csak a torkodból pucold ki a megposhadt, elhasznált levegőt, miközben a tüdőd elsorvad a magadba szívott önmarcangolástól! Indítsd újra magadnak a szívedet ha kell, hiába is vársz rá, hogy más keltse életre helyetted. Csakis te tudod újraéleszteni magad, fogd már fel, az ég szerelmére! Ne siránkozzál, hogy egyedül nem megy! Inkább bámulnál a puskacsőbe, amit mások tartanak a fejedhez? Na ne röhögtess! Tiéd a döntés, hogy a te kezedben lévő pisztoly ravaszát meghúzod, vagy visszateszed a tokjába, és szépen továbbállsz. Már nem akarsz meghalni, nem igaz? Na látod. Megy ez. Úgy ni, erezd le szépen. Ez az. Fejezd be a remegést de rögtön. Nem mínuszok röpködnek odakint! A lelked sem didereg már! A szemed is csak a nevetéstől könnyezik. Már képes vagy a napba nézni, miért is vágynál vissza a tornádó közepébe? Kegyetlenül fájt, nem igaz? Jobban, mint bármelyik kisebb korábbi zápor.. A fene hitte volna, hogy ezzel jár, hogy a rózsaszín felhő eloszlásakor kettészakad az égbolt, és az egész légteret keresztülhasító villámok fognak a fejed fölött cikázni. Vagy hogy hetekig fog megsüketíteni az égzengés, és az árnyékod is szarrá ázik. Kellett ez neked, ugyebár? De most már elmúlt a vihar, kitisztult az ég, látod a fényt, sehol egy felhő, minek is járnál esőtáncot? Mikor már csak a hajad nyirkos, és a bőséges eső életre keltette az elhalt növényeket képzeleted felszínén? Nem lettél erősebb? Dehogynem. Úgyhogy eszedbe ne jusson újra sírni! Agyalni, hinni, bízni, reménykedni, álmokat kergetni, mikor végre felébredtél a halálból, és rámosolyogtál a világra, és már csak nevetni tudsz rémálmaid okozóján! Tessék?? Hogy hiányzik? Az a játékmester, kínpad-felelős, hóhér? Pff, kérlek. Hiányzik a fájdalom, a bűn nélküli bűntudat, az önostorozás? Nem vagy te orosz realista, a fenébe is! Már elindultál az úton, ne állj folyton meg azon morfondírozva, hogy talán mégis csak vissza kéne fordulni. NEM! Rúgjad jól seggbe magad, verd a fejedbe, téglával, ha máshogy nem megy, hogy NEM KELL! Nem kell a szenvedés, a mazochizmus, a hamis ábrándok, a valós pofára esés, az öngáncs, a könnyfacsarás, a lélekkarmolás, agyhalál, NEM KELL! NEM SZERETED! Mondogasd csak, egy nap majd elhiszed. Csak menj előre továbbra is, ne rohanj, akkor csak lefejeled az első jó vastag faágat, de nézz szembe a jelennel, ne a múlton rágódj! Az emlékeket ugyan nem tudod törölni, de a nosztalgia fonalát elvághatod, szólj rá magadra, hogy elég, elég a sírásból, a gyötrelemből, a bőrszaggatásból, zárd el mélyre, aztán dobd a ládát a múlt habzó folyamába! Kulcsostul ám! Nekem nehogy egy nap azon kapjalak, hogy azt szorongatod! Elő az optimizmussal, légy pozitív, és mosolyogj, és nevess, és bízz, de ne olyanban, aki már eljátszotta a bizalmadat! És remélj, de ne a lehetetlenben, hanem a megvalósíthatóban, higgy, de ne a megcáfoltban, hanem önmagadban, hogy igenis, képes vagy rá, a kezedben a döntés, gondolj, beszélj, cselekedj eszerint! A cselekvés karaktert szül, és ugyebár nem akarsz örökké siránkozó, önsajnáltató emberként megmaradni mások emlékezetében? Na azért. Elő a tollal, de ne róla írj, nem érdemel több sort, ne ess még egyszer a múltba rángató ihlet csapdájába! Húzz szivárványt az égre, és színezd ki lelked lüktető színeivel, és ha szemerkélni kezdene az eső, perdülj táncra, ha pedig mennydörgést hallasz, énekelj együtt a viharral! Tiéd a túlélés öröme, csak rajtad áll, mihez kezdesz a továbbiakban! Rángasd elő az ijedtében elbújt boldogságodat az én-ketrecből, ott volt végig benned, fesd hát újra az arcodra! Így ni. Máris nem sötét van, hanem ragyognak a csillagok, nem görcs van a gyomrodban, hanem ösztönző izgulás, nem a hiányára ébredsz, hanem a szabadságra! ÉLJ, hiszen ezért szaggattad magad darabokra, ezért nyakaltad le a gyilkos mérget, hogy magad rakd magad helyre, és pucold ki magadból még az irháját is a fájdalomnak, hogy kitisztítsa belőled az beléd ivódott lélegzeteit, hogy megszabadítsa a sejtjeidet a parazitáktól! Ne kelljen kétszer mondanom!.. /2010.08.26. 01:03/rich