Kicsit megkésve, de csatlakozom a játékhoz 🙂 Ezeket kérem idén az angyalkáktól:
– apu továbbra is legyen jól, és gyógyuljon meg
– anyuval próbálják többet kimutatni hogy szeretik egymást, és kevesebbet veszekedni
– sok boldogságot, egészséget, nevetést az összes barátomnak és rokonomnak <3
– és jól jönne egy herceg is 🙂
Előre is köszönöm és Boldog Karácsonyt Mindenkinek! ^^
Várj egy kicsit… De
mennyit? Minek? Mire? Kinek a kedvéért?
Már magamat kergetem az őrületbe a paranoiámmal. Persze
pontot tenni az ügy végére túl egyszerű lenne. Inkább bonyolítsuk túl, kavarjuk
meg jól azt a spagettit, reméljük nagyot robban majd a végén, mindent beterítve
a véres húsgombócokkal. Jó étvágyat.
Nekem ez így nem megy… Nekem ez kevés. Így nem éri meg.
Sem csak úgy, mint az elején, sem így, ezzel a huzavonával, de amúgy aztán
végképp. Nem vezet semmire. Semmi jóra. Nem kell megint a para, a pillanatnyi
kéj, a szokássá váló üres testiség. Nem kell. A lelki kielégületlenség
megmarad, sajgóan marva áruló ölemet, amiért a szerelem helyett beérte puszta
ál-teljességgel.
A játékba mégis belemegyek. Máris átalakultam volna? Hova
tűntek az erkölcseim? Az elveim? Ó, hogy már sutba vágtam őket. De még
visszaharcolhatom őket, nem? Kicsit szaggatottak ugyan, de nélkülük nem érek
semmit. Aztán majd rendbe teszem őket. Magamat már sikerült. Patchwork-munka
ugyan, a varrások még látszanak, és a minták sincsenek mindig szinkronban
egymással, de nem baj. Nem hiányzik, hogy a múló gyönyör újból szafatokra
tépje.
Szóval várj… de ne rám.
szar dolog ám hitetlennek lenni. nem találni kapaszkodót semmiben, csak az üres, fullasztó vákuumban kapálózni. elveszíteni akit szeretsz, a kapcsolatot a külvilággal, önmagaddal. kimászni a gödörből, belemosolyogni a napba, csak hogy a rémálmaid visszarugdossanak a pokolba. sírva fakadni egy vígjátékon. dührohamot kapni egy mondat miatt, mert összerombolja a hónapok alatt összekotorászott romjaidból felépített önbizalmadat. kifordított nyakkal utazni a buszon, hogy ne lássák a könnyeidet. rádöbbenni, hogy a múlt is tud fájni. hogy már vége, de az izzó vassal beléd égetett sebek hegei még mindig lüktetnek. hogy megpróbáltad összeilleszteni éned darabjait, de széthullanak, újra meg újra. nem illenek már össze. deformálódtak. lemorzsolódott róluk mindaz, ami voltál. szar dolog torzult világképpel vegetálni a létben. vágyni valakire, de rettegni, hogy átragasztod rá ezt a zombilétet. meghalni önmagadban. látni az emlékképeket elhomályosodni. hallani a dédelgetett szavakat távolba veszni. elveszíteni egy illatot. egy ízt. otthonérzetet. boldogságillúziót. reményt. hitet. békét. fényt. meleget.
szar dolog ám lélekben kihűlni.
“Az ember szívét lehetetlenség egyik pillanatról a másikra elzárni, mint
egy csapot; el kell jutni egészen a forrásig, és azt kell kiszárítani, cseppenként”
“You can’t just turn your heart off like a faucet; you have to go to the source and dry it out, drop by drop.”
/Sarah Dessen/
Fincsi kis félévnek nézek elébe, meg kell hagyni. Ugyan a kezdeti 44 kredit leredukálódott 34-re, de még így is durva lesz. Hiába lesz 4 napos 7végém, az – reményeim szerint – tanulással, munkával, olvasással, mozgással fog telni. Eleget ültem nyáron a seggemen. Eleget agyaltam. Itt a cselekvés ideje! Ugyan még kicsit félek, de korántsem olyan rémes újra suliba járni, mint pár hete hittem. Nem estem össze, nem fakadtam sírva, nem ugrottam ki az ablakon. A nyári állapotomhoz képest már ez is mérföldköves lépés.
Hogy mi is vár rám az elkövetkezendő hónapokban? Lássuk sorjában:
Belefér ebbe egy pasi? Nemigen. Legfeljebb A pasi. Aki mindebbe nem kíván beleférni..
Arcodat őrzi az arcom
Kezedet őrzi kezem
Léptedet őrzi a léptem
Szemedet őrzi a szemem.
Lélegzeted a lélegzetem.
Más értelme van minden szónak,
Más jelentést hord minden hang.
Más vagyok én is, mint aki voltam,
Más, mióta nem vagy nekem.
Másképp üt a szív és az óra,
Másképp zeng egy húr, hogyha zeng.
Más a válaszom és a kérdés,
Más, mióta másnak szól.
Tegnap még más szemmel néztem,
Egyszerű volt, ami volt,
Most életem foltokban áll.
Arcodat arcomban hordom,
Titkodat hang nélkül mondom,
Léted a semmiben oldom szét.
Arcodat őrzi az arcom
Kezedet őrzi kezem
Léptedet őrzi a léptem
Szemedet őrzi a szemem.
Lélegzeted a lélegzetem.
do this.
Szép
kis világ ez a miénk, mit ne mondjak. Szerintem az emberek kihaltak. Ezt a sok
csúszómászó, gerinctelen gyűrűsférget, keselyűt, dögevő hiénát, ami körülöttem
ólálkodik, még csak lelketlen gazembernek sem nevezném. Undorító. Végre nem a
fájdalomtól, hanem az undortól fordul fel a gyomrom. Ez egyszerűen…
gusztustalan. Hogy egyesek tényleg azon az alapon formálnak jogot mások porba
tiprására, mert MEGTEHETIK. Persze ezt eddig is tudhattam volna, találkoztam a
jelenséggel történelem órán, politikában, tömegközlekedési eszközön, de hogy
érzelmi szinten… Milyen naiv is voltam, amiért mertem azt hinni, hogy ha
szeretek valakit, és neki adom mindenem, és elfogadom a
hibáival-nyafogásaival-bunkóságaival együtt, akkor majd elvárhatom ugyanezt a
másiktól. Ugyanmár! Hová gondolsz? Butus. Inkább marad szemét továbbra is, sőt
mi több, velem szemben is azzá válik. És miért? MIÉRT? Mert ÉÉÉÉN hagyom!
Háthogyalópikulábane. Mert az az apróság, hogy nekem vannak olyan ritkaságba
menő kacatjaim, minthogy sebezhetőség, megértés, elfogadás, meg az összes többi
nyálas cucc, az mit sem ér, ha nem vágom visszakézből pofán, aki bántani
merészel. Mert ha nem védem meg magam, ha nem esek egyből a másiknak, ha
fájdalmat okoz, akkor már én vagyok a szar, mintha ÉN kérném, hogy vegyenek
semmibe. Hát menjetek már a francba! Most legyek én is olyan, süllyedjek le a
szintjükre, tényleg ilyen világban élnénk, hogy a jámborság (na jó, nem mindig
vagyok az) bűn? És nem várhatok el senkitől egy kis… nem is tudom…
megbecsülést, óvatosságot, amiért kiszolgáltatom magam neki, és akkor még az ÉN
hibám, mert mertem tűrni. Hát még mit nem?! NEM fogom magamat hibáztatni, mert
magát embernek nevező droidok feljogosítják magukat arra, hogy kínozzanak,
szadizzanak, öljenek, mert hogy én úgyis gyenge vagyok, sebezhető, és különben
is, a homlokomra van írva, hogy „Törj darabokra!”, elvégre olyan kibaszottul
ráérek összeragasztgatni a darabjaimat. Mert hogy ha én ezt ki nem mondva, de
éreztetem, hogy igenbazdmeg, érző lény vagyok, és érzem a fájdalmat, de a
csontvelőmig, veled ellentétben, akkor már MEGÖLHETSZ! Mert miért ne, nem igaz?
Undorító, UNDORÍTÓ! Komolyan, én ezt ép ésszel képtelen vagyok felfogni, hogy
jöhetnek ekkora… mócsingok a világra… NEM fogom magamat hibáztatni,
csakazértsem, és NEM, nem fogok lealacsonyodni az ilyenek szintjére, még akkor
sem, ha tudom, hogy jobban járnék! Hiszen boldog az ilyen élet, nemdebár?
Életeket porba dönteni lépten-nyomon, egy pillanatra se megállni gondolkodni,
hogy talán az én kezem is benne van, mert a másik ember ennek következményeképp
lelkinyomorék/suttyó/leszbikus/hozzámhasonlólelketlentest lesz. Kit izgat? Amíg
az egóm a helyén van, valahol az a termoszféra felső határának környékén, addig
a világrendje megingathatatlan. Mit lenne nekem bűntudat, lelkifurka, megbánás,
felelősségvállalás a tetteimért, szavaimért, gyilkolásaimért? Hihetetlen… És
TÉNYLEG csak nevetni tudok. Szánalmas. Legyenek boldogok az ilyenek. Úgy ahogy
vannak, hozzájuk hasonlókkal. Engem meg hagyjanak a francba. Köszipuszicsá.
/2010.08.28. 00:07/
Meg ne próbáld! Hallod? Nem szabad! Szedd csak össze magad! MEGTILTOM, hogy hátrafordulj! De ne less a visszapillantó tükörbe sem! Pislogj párat, gondolj másra, nyomd el, ne hagyd, hogy újra maga alá gyűrjön! Nekem aztán ne mondd, hogy élvezed! Hogy jól esik kínozni magad a naiv ábrándjaiddal, a szánalmas reményeiddel, a sosem-volt emlékekkel! LÓSZART! Tudod, kit próbálj ezzel beetetni! Engem nem tudsz átverni! Úgyhogy erőltess szépen mosolyt az arcodra, húzd ki magad, ha már nagy nehezen sikerült felállnod, nehogy nekem visszaess a hideg, nyirkos, mocskos földre! Vissza ne húzd magadra a vihartakarót, le a könnyálarccal, fejet fel, mély lélegzet, tüdőzzed csak le szépen, ne csak a torkodból pucold ki a megposhadt, elhasznált levegőt, miközben a tüdőd elsorvad a magadba szívott önmarcangolástól! Indítsd újra magadnak a szívedet ha kell, hiába is vársz rá, hogy más keltse életre helyetted. Csakis te tudod újraéleszteni magad, fogd már fel, az ég szerelmére! Ne siránkozzál, hogy egyedül nem megy! Inkább bámulnál a puskacsőbe, amit mások tartanak a fejedhez? Na ne röhögtess! Tiéd a döntés, hogy a te kezedben lévő pisztoly ravaszát meghúzod, vagy visszateszed a tokjába, és szépen továbbállsz. Már nem akarsz meghalni, nem igaz? Na látod. Megy ez. Úgy ni, erezd le szépen. Ez az. Fejezd be a remegést de rögtön. Nem mínuszok röpködnek odakint! A lelked sem didereg már! A szemed is csak a nevetéstől könnyezik. Már képes vagy a napba nézni, miért is vágynál vissza a tornádó közepébe? Kegyetlenül fájt, nem igaz? Jobban, mint bármelyik kisebb korábbi zápor.. A fene hitte volna, hogy ezzel jár, hogy a rózsaszín felhő eloszlásakor kettészakad az égbolt, és az egész légteret keresztülhasító villámok fognak a fejed fölött cikázni. Vagy hogy hetekig fog megsüketíteni az égzengés, és az árnyékod is szarrá ázik. Kellett ez neked, ugyebár? De most már elmúlt a vihar, kitisztult az ég, látod a fényt, sehol egy felhő, minek is járnál esőtáncot? Mikor már csak a hajad nyirkos, és a bőséges eső életre keltette az elhalt növényeket képzeleted felszínén? Nem lettél erősebb? Dehogynem. Úgyhogy eszedbe ne jusson újra sírni! Agyalni, hinni, bízni, reménykedni, álmokat kergetni, mikor végre felébredtél a halálból, és rámosolyogtál a világra, és már csak nevetni tudsz rémálmaid okozóján! Tessék?? Hogy hiányzik? Az a játékmester, kínpad-felelős, hóhér? Pff, kérlek. Hiányzik a fájdalom, a bűn nélküli bűntudat, az önostorozás? Nem vagy te orosz realista, a fenébe is! Már elindultál az úton, ne állj folyton meg azon morfondírozva, hogy talán mégis csak vissza kéne fordulni. NEM! Rúgjad jól seggbe magad, verd a fejedbe, téglával, ha máshogy nem megy, hogy NEM KELL! Nem kell a szenvedés, a mazochizmus, a hamis ábrándok, a valós pofára esés, az öngáncs, a könnyfacsarás, a lélekkarmolás, agyhalál, NEM KELL! NEM SZERETED! Mondogasd csak, egy nap majd elhiszed. Csak menj előre továbbra is, ne rohanj, akkor csak lefejeled az első jó vastag faágat, de nézz szembe a jelennel, ne a múlton rágódj! Az emlékeket ugyan nem tudod törölni, de a nosztalgia fonalát elvághatod, szólj rá magadra, hogy elég, elég a sírásból, a gyötrelemből, a bőrszaggatásból, zárd el mélyre, aztán dobd a ládát a múlt habzó folyamába! Kulcsostul ám! Nekem nehogy egy nap azon kapjalak, hogy azt szorongatod! Elő az optimizmussal, légy pozitív, és mosolyogj, és nevess, és bízz, de ne olyanban, aki már eljátszotta a bizalmadat! És remélj, de ne a lehetetlenben, hanem a megvalósíthatóban, higgy, de ne a megcáfoltban, hanem önmagadban, hogy igenis, képes vagy rá, a kezedben a döntés, gondolj, beszélj, cselekedj eszerint! A cselekvés karaktert szül, és ugyebár nem akarsz örökké siránkozó, önsajnáltató emberként megmaradni mások emlékezetében? Na azért. Elő a tollal, de ne róla írj, nem érdemel több sort, ne ess még egyszer a múltba rángató ihlet csapdájába! Húzz szivárványt az égre, és színezd ki lelked lüktető színeivel, és ha szemerkélni kezdene az eső, perdülj táncra, ha pedig mennydörgést hallasz, énekelj együtt a viharral! Tiéd a túlélés öröme, csak rajtad áll, mihez kezdesz a továbbiakban! Rángasd elő az ijedtében elbújt boldogságodat az én-ketrecből, ott volt végig benned, fesd hát újra az arcodra! Így ni. Máris nem sötét van, hanem ragyognak a csillagok, nem görcs van a gyomrodban, hanem ösztönző izgulás, nem a hiányára ébredsz, hanem a szabadságra! ÉLJ, hiszen ezért szaggattad magad darabokra, ezért nyakaltad le a gyilkos mérget, hogy magad rakd magad helyre, és pucold ki magadból még az irháját is a fájdalomnak, hogy kitisztítsa belőled az beléd ivódott lélegzeteit, hogy megszabadítsa a sejtjeidet a parazitáktól! Ne kelljen kétszer mondanom!..
/2010.08.26. 01:03/
