Rég írtam magyarul. Most mondhatnám, hogy az angol szak meg a sok eredetiben nézett sorozat miatt helyénvalóbbnak, kézenfekvőnek, szükségesnek éreztem egy másik nyelvet. Persze valóban könnyebb, ha csak a dalszövegekben hallott kifejezéseket kell a saját érzéseimhez formálnom. Vagy ha inkább szenvedek a spanyol szótárral, hogy nehogy bárki (jobban mondva, valaki) megértse, hogy miről hadoválok. Nem mindegy? Úgyse nézi meg.
Persze biztos kicsit ellentmondásosnak hangzik, hogy angolul könnyebb írnom, mint az anyanyelvemen. Szégyen? Elfelejtettem volna? Nem. Csak gyávaság. Képmutatás. Imádom az angol nyelvet, nem arról van szó, és a magyart is (persze nem szívesen tanulnám idegen nyelvként mert piszok nehéz), nem teszek értékbeli különbséget nyelv és nyelv között (szép is lenne nyelv szakosként). Akkor mégis miért könnyebb? Hmm.. hogy is tudnám megfogalmazni.. (na látjátok, máris nehezebben találom a szavakat. bezzeg angolul beszúrnék egy-két you know-t, to-t, passzívot, és már kész is a remekmű, na jó nem xD). Könnyebb, mert kevésbé kell mélyre ásni a szavakhoz. Na nyilván nem azért, mert angolul 5 éve tanulok, magyarul meg 16 éve beszélek. Önmagamban kell kevésbé mélyre ásni. Mert persze, ha lefordítom, egyből megkapom a magyar értelmét a mondatoknak, de az nem ugyanaz. Fordítás nem egyenlő az adott nyelven írással. Akkor nem nézek szembe a legmélyebb rétegeimben lévő önmagammal, csak a felszínről lekapargatott gondolataimat bújtatom a valóság köntösébe. Biztos őrültnek tartotok. Ennyire még nem is éreztem magam annak.
Ehhez tudni kell azt is, hogy amilyen mazochista vagyok (vagy ez lehet már “művészi egoizmus”?), szeretem újraolvasni, amit írtam. Ez amolyan másodfokú szembesítés. És ez is könnyebb, kíméletesebb, ha angol szöveget olvasok. Nem hatol a csontomig. Pedig kéne. Nem elég csak lehámlanom a fájdalmat, ki kell irtanom a vírust alóla is. Még akkor is, ha minden egyes szót kínkeservvel feszítek ki a csigolyáim közül. Hiába menekülnék a kontinens másik felére más nyelven beszélni, az érzéseimet nem tudom átfordítani egy kevésbé égető nyelvre. Úgyhogy itt fogok ülni, és leírom mindazt amit képtelen voltam megfogalmazni még a legjobb barátaimnak is (akiknek örök hálám a terápiákért :D). De kell az önterápia is. Nem, most nem borozunk. Lehet, hogy nem leszek jobban, és a végeredmény, meg a tudat, hogy hiába írtam le mindent, ugyanúgy fáj, rosszabb, mint egy macskajaj, de nem számít. Akkor sem, ha itt görnyedek a nyomorult laptop (szegény, most lett csak újraélesztve és máris hallgathatja a nyavalyáimat) előtt reggelig. Merthogy nem sokkal múlt éjfél. Hajnali bagoly lettem. Kicsit sem fordultam ki önmagamból, á dehogy. Nem lettem kávé-ellenesből koffeinfüggő, a nyugalom megtestesítőjéből hisztis picsa. Ugyan már! Ez csak a látszat. Na persze. (ezt most ironikusan kéretik érteni.)
Na de, nem erről akartam beszélni. Miről is? Ja igen, Róla. Mi másról..? Mindig a hülye pasik. Kigyógyulok az egyikből, aztán jön a másik. Csakhogy Ő nem csak egy újabb “másik” volt. Felülírta ő-t. Ez persze lehet kínainak hangzik, de a kiválasztottak értik. Ha nem tartozol közéjük, le vagy sajnálva, ha igazán meg akartál volna ismerni, akkor értenéd.
Már megint csak kerülgetem a forró kását. Hadoválok a semmiről, de ezúttal legalább magyarul. Angolul könnyebb belevágni a közepébe. Na nem mintha az Academic Skills tanárom szerint az angol nyelvnek megfelelően felépítettek lennének az irományaim. Rá se ránts! Nekem így tetszenek. Ha már másra nem lehetek büszke. Ha más a véleményed, be lehet fogni. 🙂
De bunkó vagyok, tudom. És (legalábbis önmagamhoz képest) hisztis. Hirtelen haragú, szőrszálhasogató, minden, aminek eddig a közelében sem voltam. Mindezt valaki olyannak a hatására, aki..
Leírom! Akkor is! Ha bele is pusztulok. Muszáj. A nehezén végül is már túl vagyok. Romba döntöttem egy repedező falu kapcsolatot. Inkább a gyors pusztítás mint a lassú, folyamatos mérgezés. Csak a saját darabkáimat kéne valahogy összeszedni és rendbe rakni. Kár, hogy ez sose volt az erősségem.
Már megint magamról beszélek, a fenébe is! Azt hiszem ez lesz az eddigi legkövethetetlenebb bejegyzésem. Amikor csak hagyom, hogy a gondolataim vezessék az ujjaimat, és nem fogom újraolvasni. Mint A levelet. Amit csak fogtam, elküldtem, és rá se néztem többet. A tökéletes lezárás. Persze kellett gyászidő ahhoz is. És milyen édesnek is tűnik most az a szenvedés a mostani kénmocsárhoz képest. Képtelen vagyok elhinni. Persze ég és föld a kettő. 8 év kontra 3 hónap. Álmok kontra valóság. Múlt kontra jelen. Hosszú évek önkínzása kontra gyors és kíméletlen szíven döfés. És a tőr ezúttal nem az én kezemben volt. Ez a bazi nagy különbség. Már leírtam párszor, de muszáj magyarul is. Megkérdezték páran, hogy nem-e csak a szerelembe, az újba, a boldogság lehetőségébe szerettem-e bele. Kitartok amellett, hogy NEM. Persze TE biztos inkább fognád rám, minthogy beismerd, hogy igenis szemét voltál. Igen, itt merlek vádolni, úgysem olvasod el! Úgyis leszarod. Csak a büszkeségedet akarod óvni. Még most is!!! Nevetséges. És amint biztonságban tudod, én már mehetek a búsba. Csak meg kellett bizonyosodnod róla, hogy még nem vagyok túl rajtad, hogy még mindig csak te létezel számomra, hogy csak te, csak te, csak te vagy.. Én hülye barom persze megadom neked a visszaigazolást. Mert utálok játszmázni, igenis kurvára fáj, és piszkosul hiányzol, még úgyis, hogy legszívesebben foltosra vernélek. (a foltokra még visszatérek. ha nem tenném, szóljatok rám. danke). Adnom kéne az erőset. Csak egy idő után belefáradok. Mondogatom, hogy mindegy, túlélem, lényegtelen, mikor a szöges ellentétét gondolom, belül meg imádkozok, hogy el ne higgye akinek ezt hazudom. Zokognék, hogy ugye átláttok rajtam, ugye nem olyan vastag rajtam a jégpáncél, hogy láthatatlanok mögötte a kristálykönnyek, ugye ismertek annyira, hogy nem tudlak becsapni?? Mondjátok, hogy nem fed annyira jól a maszkom, amennyire szeretném, hogy igenis átláttok rajtam, hogy nem hagyjátok, hogy rám nőjön a tettetés hálója. Még akkor is, ha nincs így. Hazudjatok, hogy képes legyek igazat mondani.
Igazat. Miért akarom, hogy fájjon? Igen, azt hiszem ez a mostani – amúgy is ellentmondásos – gondolataim közül a leg.. leg.. megdöbbentőbb? Mégis elfelejtek magyarul. Fasza. Ahogy elfelejtek hinni és bízni is. Köszönjük Emese!
Mégis kell a fájdalom. De miért? Miértmiértmiért.. Lehet azért, mert imádok szenvedni. Mártírlét, mazochizmus a köbön. Vagy csak megszoktam? Vagy csak magamat hitegetem, hogy amíg fáj, addig van remény? Amíg fáj, addig érdekel. Addig visszafogadnám. Még ha tudom is, hogy hiba lenne. Amíg fáj, addig valódi. Addig meg tudom fogni, még ha csak képzeletben is kapaszkodom önmagamba és próbálom magam egyben tartani. Mert hogy nem hagyott maga után semmit. Nincs plüssmaci, pulcsi, hervadt rózsa, amit szorongathatnék és bemocskolhatnék a könnyeimmel. Legfeljebb a combjaimat karmolhatom sebesre. És közben fel sem tűnik. Még jó, hogy elhagytam a bicskámat a személyazonosságommal együtt. Jól van, emozzál csak le, ettől tényleg jobban érzem magam! Ahogy attól is, hogy a fejemhez vágod, mit kellett volna máshogy csinálnom. Én nem bánok semmit. Önmagamat nyújtottam, és ha ez nem elég, akkor nem tudok mit csinálni. Ez a legszarabb az egészben. A tudat, hogy odaadtam mindenem, küzdöttem, próbáltam tökéletes barátnő lenni, és így is kevés voltam. Az álomkép, miszerint ha végre lenne valaki, aki veszi a fáradságot és elfogad barátnőjének, akkor értékel, kincsként tekint rám, és nem hagyja hogy elsüllyedjek újra az óceán mélyén. A kínzó felismerés, hogy nem rajtam múlik.. Most biztos elküldenél a francba, hogy mekkora beképzelt ribanc vagyok. Hogy tökéletesnek hiszem magam. De nem erről van szó. Pont ellenkezőleg. Ennél több nem tudok lenni. És nem elég. Nem elég.. Nem vagyok elég jó. Pedig próbáltam.. én tényleg.. önmagamat meghazudtolóan próbáltam elmondani, mi fáj (tudom, nem sok sikerrel, de tőlem már ez is bazi nagy lépés), próbáltam megérteni, meghallgatni mindig, mellette állni.. Csak lassan elvesztem az örök támogató képe mögött. Mert ha ez az általam biztosított támasz hirtelen viszonzásra szorult, akkor segítség helyett inkább kirúgták alóla a talajt. És nem én rúgtam magam folyton gyomorszájon. Más kezébe helyeztem az életem, az pedig semmibe vette. Persze máskor is kaptam pofonokat. De a legtöbbet magamtól, vagy attól az álomalaktól, amit magam teremtettem. Ez igenis VALÓSÁG volt. És csúnyán cserbenhagyott. Jó, nyilván nem voltam olyan naiv, hogy tökéletesnek higgyem a kinti világot. De gondoltam, a belső ürességnél csak jobb lehet. FAIL! Így kell a francnak.
Gyenge lennék, mert feladom? Mert nem küzdök? Mégis miért küzdjek? A semmiért?? Mondjuk most az a semmi is agybénítóan hiányzik. Mert ennél a mellkasszorító fájdalomnál még a fuldoklás is jobb volt. Biztos? A fenét. Akkor nem szakítottam volna. Miért is szakítottam? Miért akarom, hogy fájjon? Mégis, mibe szerettem bele? Még mindig csak össze-vissza beszélek, és nem jutok magammal egyről a kettőre.
Szakítottam, mert menekülni akartam. Mert megölt. A “kapcsolat”, az egésznek az értelmetlensége, hogy nem bírok lélegezni, hogy összeroskadok az egész súlya alatt. Azt hiszem erre mondják azt, hogy gyorsan kell leszedni a sebtapaszt. Vagy valami ilyesmi. Inkább fájjon egy hónapig, hogy vége, mint még 3 hónapig, hogy együtt vagyunk, és úgyis fáj. Szakítanom kellett, mielőtt ő hagy ott. Ó igen, a női büszkeség. Hogy a szerelemben ezt le kell vetkőzni?? Miért, ha a másik nem teszi meg? Nem szolgáltattam még eléggé ki magam? Nem adtam eleget? Nem hallgattam meg mindig, ha problémája volt? Nem szúrtam le soha. Nem hisztiztem. Attól hogy ő azt, hogy kimondom ami bánt, hisztinek veszi, az még nem hiszti. Nem kértem számon. Legalábbis amikor még bíztam benne, akkor nem. Hogy mikor és miért vesztettem el a bizalmam, abba nem megyek bele. Az is fokozatos volt, mint a döntésem. Hogy véget vetek a vergődésnek. Kár, hogy ehhez a hullamerevséghez képest még az is jobbnak tűnik.
Gondoltam, így már nem tud kihasználni. Így már nem fogom hagyni. Nem, a nagy lófaszt nem! Még mindig inkább legyezgetem a hiúságát, minthogy azt hazudjam, hogy nem érdekel. SZÁNALOM.
Most, hogy az első kérdésre se tudtam normálisan megfogalmazott választ adni, térjünk át a másodikra (elvégre még csak fél 2 lesz, ráérek). Miért kell, hogy fájjon?? Én nagyon ellentmondásos vagyok. Sokoldalú, skizofrén, hívj aminek akarsz. Fájdalmat találok a boldogságban, és örömöt a kínban. Nem tudok egyszerre csak egyet képviselni. Azt hiszem, valamelyik második generációs angol romantikus volt még ilyen. Keats? (gyors ellenőrzés) Igen, Keats. Ahogy a drága jó handout írja: “melancholy in delight; pleasure in pain”. Legalább nem csak én vagyok az egyetlen ilyen korcs az emberiség történetében. Kell az ellentétes érzés is, hogy a földön maradjak, hogy kapcsolatban maradjak a valósággal, hogy felkészüljek a csalódásra. De nem csak ezért. Ha nem fájna, akkor úgy viszonyulnék hozzá, ahogy Ő hozzám. Nem jelentene többet mindenkinél, akivel eddig valamilyen kapcsolatom volt. Nem lenne más, mint az összes eddigi próbálkozásom. Csak egy újabb kudarc lenne. Persze, így is az. Tudom én azt. De ez más.. Miben is? (mondd ki, mondd ki, akkor is, ha ez lesz az utolsó szavad). Fájnia KELL, mert addig tudom, hogy ÉLEK! Kell, kell, kell a fájdalom, hogy emlékeztessen, hogy igenis, tényleg megtörtént, nem csak a képzeletem játszott velem megint, tudnom kell, hogy nem csak a fejemben történt meg az egész, hogy végre nem egy érzésbe, hanem egy valós emberi lénybe szerettem bele! Ha nem fájna, akkor honnan tudhatnám, hogy a világot jelenti nekem? Az emlék megmarad, persze, de elhomályosul, és csak azok a képek maradnak élesek, amiket a (jelenleg bomlott, kaotikus, kritikus állapotban lévő) agyam kiválaszt. Csoda hogy nem bízom benne?? Ha nem érzem minden egyes szívdobbanásnál, hogy hiányzik, hogy belepusztulok, amiért nincs a közelemben, hogy neki nem ért semmit az elmúlt három hónap, akkor honnan a viharból tudhatnám, hogy ő MÁS? De miért más, az istenért?! Miért, miért, miben több, mint az eddigiek?? Mert valóra váltotta az álmaim. Aztán darabokra is törte a valóságommal együtt! Miért, miért, miért tett tönkre ilyen rövid idő leforgása alatt?? Mégis én hagytam volna? Az én hibám? Az egész?? Ennyire kevés vagyok? Ennyire nem látja, nem mutattam, elrejtőztem, színészkedtem, hazudtam, csaltam? EKKORA SENKI LENNÉK? Akiért még küzdeni sem érdemes?? A fenébe is, miértmiértMIÉRTNEM?? MIÉRT csak én halok bele? Mégis magamat ölöm meg, nem ő tartja a tőrt, de miértmiértmiért?
Na ezért nem írok magyarul. Nem jutok el a válaszokig. Mert ott van a tömérdek MIÉRT, a válaszok pedig sehol. És ahelyett, hogy tisztává súrolnám a legmélyebb valómat, csak összeroppantom a gerincemet is. Mintha még nem lennék elég tropa.
Biztos marhára unjátok már az önsajnáltatásomat. Akkor nem kell olvasni. Akkor mi a fotonért vezetek nyilvános blogot? Mert ha már kimondani nem tudom, inkább leírom. És persze bennem van halványan a remény, hogy így is eljut a címzetthez (még akkor is, ha spanyol szavak mögé rejtem a mondanivalómat), és így talán könnyebben megérti (de még magamat se értem!), amit remegő hanggal képtelen vagyok kinyögni. Vagy jót röhög. Na ez utóbbi valószínűbb. Legalább ennyire még képes vagyok. Megnevettetni. Ehh.
Gondolom, ez a válasz se éppen tesz eleget az elvárásaitoknak. Mi is volt a harmadik? Ja igen. Miért szeretem. Nem is. A szerelemhez nem kell ok. Miért, mibe szerettem bele? NEM TUDOM! A hangjába, a szavaiba, a tekintetébe, a mosolyába, a mozdulataiba, abba, ahogy hozzám ért, a csókjaiba (istenem azok a csókok.. nincs hozzájuk fogható. csoda hogy nem akarok mást? mikor tudom, hogy más csókja nincs rám olyan hatással, hogy cseppfolyósnak érzem tőle a csontjaimat?), az idióta szokásaiba, a sajátos kifejezéseibe, a stílusába, a viselkedésébe, a hibáiba, az erényeibe, a színjátékába és őszinteségébe, a piszkálódásaiba, ahogy nemet mond, mikor nyilvánvalóan igent ért, hogy előadja a lazát, miközben igenis érdekli, hogy azt mondja, “majd beszélünk.. talán”, és pár óra múlva már hív is, hogy érdekli, mit írok (még ha csak annyi ideig is, hogy könyjelzőként mentsen, aztán ide se bagózik), ó igen! még azt is, ahogy cigizik. Bálványozás lenne? Basszameg, hát nem. Nem tartottam tökéletesnek. Csak VALÓDInak. Igazinak, kézzel foghatónak, szerethetőnek. Ezt kerestem volna csupán? Nem. Volt más, aki figyelmesebb, odaadóbb. És nem tudtam szeretni. Őt a tökéletlenségével együtt szerettem meg. És nem, nem az eleinte imádni való hibái kergettek az őrületbe. Ez nem olyan volt, mint amikor 10 év együtt alvás után herótod lesz attól, hogy a másik beszél álmában. Nem az én látószögem változott meg. Szépen lassan lekoptak azok az apróságok, kezdeti tünemények, amelyekért odavoltam. De szerettem az alattuk lévő embert is. Átalakulása folyamán is. És beleszerettem a szöges ellentétébe is. Hiányzik a kezdeti herceg, és most hiányzik a zsarnok is. Legalább hozzá tartoztam. Csak nem voltam elég fontos tulajdon ahhoz, hogy meg akarjon tartani. Nem értem annyit, hogy az elején önmagát adja (vagy az volt önmaga, és a végén vette fel az álarcot, hogy elijesszen?), hogy továbbra is ismerni akarjon, hogy igazán szeressen. Csak szembesített a ténnyel (immáron harmadszor!! hát nem édes?), hogy.. hogy nem érek annyit, hogy küzdjön értem. Nem traktál hazug ígéretekkel (a fenébe is, még annak is örülnék!! csak valami reakciót, könyörgöm!), nem mondja, hogy “hiányzol cica”, hogy sajnálja, hogy szeret, csak a semmitmondó beletörődést. Azzal meg nem megyek az ég világon semmire. Persze ha valóban el akarnék tőle szakadni, akkor mást se kívánnék. DE NEM AKAROK! Nem azért szakítottam vele, mert nem szeretem, az istenért! Nyilván ő is tudja. Megmondtam. Virágnyelven, de ha ő is úgy beszél, akkor neszeneki. Igen, még mindig szeretem, úgyis, hogy tudom, ő nem érzi ugyanezt, hiányzik a szuszogása, arcának vonala, a haja tapintása, az illata (nem, nem a vágyakat felkorbácsoló dezodoré.. persze egyből görcsbe rándul a gyomrom ha valaki máson megérzem a buszon, de csak azért, mert rá emlékeztet), ahogy megsodorja a cigit, ahogy a mennyekbe repít (igen, fizikai értelemben, de ez még az édesebbik hiányérzet), ahogy húzza az agyamat még az ágyban is, hogy elállítja a lélegzetem még a legapróbb csókjával is. Hiányzik mindene, és szeretem mindenestül, észveszejtően, megmagyarázhatatlanul, érthetetlenül. És (nyilván túl fogom élni, meg lesz más, aki megérdemel, ésatöbbiésatöbbi, ismerem az összes közhelyet) majd’ belehalok, amiért nem vagyok elég jó neki. Darabokra szaggat, és hiába van más, aki örömmel hozna helyre, aki kimondja, amit Tőle várok, és meghallgat, és figyel, és biztat, és értékel, és nem fél kimutatni, hogy igenis jelentek neki valamit, ez csak olaj a tűzre, mert csak azt bizonyítja, hogy mégsem velem van a baj. Hogy nem tudok többet tenni. Hogy az Ő érzéseit nem tudom megváltoztatni. Hogy kevés vagyok. És tehetetlen. Mint amikor az orvos mindent megtesz, hogy megmentse a beteget, de szembesülnie kell vele, hogy egy nála magasabb erő közbeszólhat és semmivé teheti a próbálkozásait. Hogy túl kicsi.. túl kevés.. túl jelentéktelen. Értéktelen. Ha neki nem kell.. akkor ne legyen inkább senkié. Úgyis csak árnyékát nyújtanák annak, amit Tőle kapott. (azért érzitek a nyelvtani-ragozási-névmási diverzitást.. most mondjátok, hogy rendben van az agyam). Nem kell a kevesebb, még akkor sem, ha valójában több, csak más. Csak Ő kell.. A Minden. Hogy a Semmi érjen Valamit..
/2010.08.03. 02:13/
