Árulja már el nekem valaki, mégis mi a fenére volt ez jó?? Órákat töltöttem el a a közelében, ránéztem, hozzászóltam, ott voltam, szinte csak miatta, és mégis miért, mi a fenéért?? A nagy, büdös, átkozott, kib*szottul unalmas semmiért!
Egyszerűen.. elegem van! Elegem van ebből a nyomorult önmarcangolásból, amiről ő mit se tud. Nem tudja, mi megy bennem végbe, amikor ott van tőlem egy karnyújtásnyira, de nem érinthetem meg, nem lehet, nem merem.. Hallom a hangját, mely nem hozzám szól, látom a szemét, mely rám néz, de köze sincs ahhoz a tekintethez, ahhoz a lángoló szempárhoz, melyet látni akarok. Figyelem minden egyes mozdulatát, de mégis mi a fenének, mikor nem felém közeledik, nem engem érint meg, ölelését sosem érezhetem??
Mire volt jó az elmúlt másfél év, ha nem hozott semmilyen előrelépést? Csak felteszem magamban a rég berögzült kérdéseket újra meg újra, szinte már kényszeresen, csak hogy úgy tűnjön, legalább kérdéseim vannak, ha már a válaszokat nem ismerem. Kapaszkodom a miértekbe, a mi lett volnákba, csak hogy aztán a pokolba kívánjam őket tudni akarásommal együtt. De a tudatlanság még kínzóbb, mert emésztő sötétségében elég egyetlen pillanat, egy mozdulat, egy szó, hogy a fény áttörjön a nagy nehezen felépített falon. Elég, hogy rámnéz, és a kétségbeesés máris visszatér, mintha el se hitettem volna magammal, hogy vége, kész, lezárom, nem érdekelsz.
S ezt csinálom most is.. Búcsút veszek tőled. Tudom jól, hogy nem örökre, hisz a történetnek még korántsincs vége, de addig is kizárom agyamból a körülötted forgó gondolatokat. Lezárom szívemnek azt a részét, melyben Téged őrizlek, hogy a fennmaradó helyet más birtokba vehesse.. Márha akarja. Nem mintha számítana, hiszen amint ismét napi rendszerességgel találkozunk, megint meg kell majd vívnom magam ellen a csatáimat. De addig is.. Élek. Akkor is, ha ezt nélküled kell megtennem. És nem bánom, mert tudom, nem éri meg.. Nem éri meg várni rád, hűnek lenni hozzád. És nem éri meg szeretni sem Téged. Kár, hogy nem vagyok híres a jövedelmező spórolásomról..
/2008.04.04. 2040 – 2008.06.16. 1947/
Lehet, hogy a tudatlanság kínzó, de mi van akkor, ha már mindent tudsz? Szerinted az nem kínoz? Előtte és utána is megmarad az érzés. Az egyiknél a másikat kívánok, a másiknál az egyiket. Nincs örök megnyugvás, csak szemét elfogadás. Mutass be a rossz érzéseidnek kegyetlenül, hogy elpiruljanak, és menekülj olyanokba, amik boldoggá tesznek! 🙂
Hm, olvastam a verseidet, nem rosszak, ebben a bejegyzésben viszont teljesen felismertem magam. És a tavalyi érzéseimet.. mintha a saját őrlődésemet olvasnám, csak szebb szavakkal. Eddig ez a bejegyzésed olyan szépen van megfogalmazva, hogy felülmúlja a verseidet. Komolyan. 🙂