Missing you

    Egy szó.. Egyetlen egy szó zakatol a fejemben szüntelen, napok óta, még akkor is, ha bebeszélem magamnak, hogy csak a képzeletem játszadozik velem. Nem tudom törölni, és nem találom a hangerőszabályzót sem. Hiába bármilyen módszer, hogy kiürítsem fejem, egyszerűen nem tudok megszabadulni ettől a néhány betűtől.

    Persze sejthettem volna, hogy ez lesz. Ismerlek jól, nem is vártam mást, tudtam, hogy mire számíthatok tőled. Így aztán nem okozhattál csalódást se. Tiszta sor. És én se vágytam többre, tudtam, csak önmagamat kínoznám, ha reménykedni kezdenék, hogy több lehet köztünk… minél is? Mert hogy a kettőnk kapcsolatát már nem is tudom megfogalmazni.. 

    Barátok vagyunk, persze.. De azért úgy érzem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a barátság küszöbét enyhén szólva átléptük. Vagy inkább áthenteregtük? Lényegtelen. Visszacsinálni nem lehet. És hiába mondod, hogy nem változott semmi, mert már semmi sem lesz ugyanaz, mint volt. Nem vagy többé a barátom.. Ne kérdezd, hogy több, vagy kevesebb lettél-e a szememben, mert erre még én sem tudom a választ. Ahogy arra sem, hogy mit várok magamtól, mikor tudom, hogy ennek az ábrándnak nincs jövője. Magamat ismerve sejthettem volna, hogy nem tudok jéghideg maradni – még akkor se, ha neked annak mutatom magam. Nem kell látnod, mennyire feltüzelsz, főleg amikor..

    Jobban mondva, feltüzeltél. Vagy mégsem? Vége kéne, hogy legyen ennek az egésznek, de mégsem érzem úgy. Ennek az ügynek még pontot kell rakni a végére. És különben is. Tartozol nekem, nem is kevéssel. De igaziból.. már az se érdekel. Jobb, ha nem beszélünk róla, én nem fogom szóbahozni. Igen, a fránya büszkeség. Amiatt nem ismerem be magamnak se, hogy mindezek ellenére, mi az a tény, amit fáj tudomásul vennem. Hogy ugyan tisztában vagyok a kicsinyes játékainkkal, hogy nem számíthatok semmi komolyra.. mégis.. úgy érzem nem volt elég.. egyszerűen.. hiányzol.