Tudod mit? Menj a fenébe! Menj a fenébe minden egyes pillantásoddal, szavaddal, mozdulatoddal együtt! Ne hitegess többé! Miért vesztegessem rád az időmet? Pont Rád? Minek, ha csak én lapátolok? Ha Neked nem ér semmit? Én naiv, mertem remélni, hogy érzéseim viszonzásra találnak, milyen ostoba is voltam! Csak ismét sebezhetővé váltam.. És mit értem el vele? Nem tudod? Pedig oly egyszerű.. SEMMIT! Ez az egész nem jó semmire, puszta időpazarlás, illúziókergetés, az álmokhoz való ragaszkodás! A képzelet önámító játéka, önbecsapás, önpusztítás! Mégis miért higgyek az ábrándoknak? Miért higgyek a szívemnek? Csak fájdalmat okoz.. Miért higgyek Neked? Becsaptál.. Elárultál, cserbenhagytál.. Megöltél.. Ismét.. Már nem is számolom, hányadik eset ez. Felkeltem poraimból, újjászülettem valaki olyanért, aki elhitette velem, hogy van értelme az életnek. Én bolond meg hagytam magam megint befolyásolni, kijöttem a mélyből, hogy megmutasd a napfényt. De nem vettem észre, hogy szemellenzőt tettél rám, és nem láttam, hogy a te napfényed mennyire álnok, mennyire hamis. Ám most lehullott a lepel. Nem irányíthatsz többé. Nem engedem. Ha menni akarsz, menj. Hagyj csak magamra. Nekem már meg se kottyan. Elbújok újra a fény elől, magamra zárom az ajtót, és nem nyitom ki, hiába kopogtatsz. Nem fogok reagálni rá. Hagyj békén. Hagyj élni a saját váramban, ahol nem bánthatsz, ahol nem válhatok sebezhetővé. Hagyj élni..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: