Szavak

Amikor történik
valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben. A
ki nem mondott szó… Szavak. Naponta elszalasztod az alkalmat, nem egyet,
többet is. Nem törődsz vele. Különböző helyzetek vicsorgó játékaként éled meg
gyakran, hogy ki kellene mondani, de nem. Mégsem teszed. Visszanyeled,
elhallgatod. Akár dühödben, akár bosszúból, örömedben vagy bánatodban vagy
pusztán az élet megszokott közönyével tudod magad mögött, mintha mi sem történt
volna. Elfojtod vagy kiirtod, vagy egyszerűen csak nem veszel tudomást róla.
Amikor ott van, és mondhatnál valami csúnyát, rosszat, mert megérdemli, de
mosolyogva inkább legyintesz és kussolsz. És belül forr tovább valami, ami már
elkezdődött veled együtt. Amikor ott van és látod, amikor mondhatnád csak úgy,
de nem teszed, mert úgy gondolod, lesz még alkalom.
Amikor mondanád, de miért? Mi értelme? Amikor nem mered kinyögni, mert félsz…
vagy nincs kinek.
Amikor szándékosan nem mondasz semmit, hogy ne csak téged marjon a düh, akkor
belül forr tovább valami, ami már megállíthatatlan. Amikor ott van és
tehetetlen, és érzed, hogy nincs remény, legalább akkor… De nem… Nem mondasz
semmit. Majd máskor. De aztán nem lesz máskor. Vége. És ott maradsz magadban,
velük, azokkal… Akkor belül kirobban valami, ami már megállíthatatlan és
megmérgez.
Amikor történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar.
Lassan, csendben. (Forrás: Ahogy érzed – Demény Ágnes)