Szeszélyes egy évszak ez az ősz. Egyik nap felhőszakadás, másnap hét ágra süt a nap. Egyes fák már teljesen megszabadultak lombkoronájuktól, míg mások makacsul viselik továbbra is leveleiket, melyek az ősz színeinek széles skáláját vonultatják fel. A természet felvette ezerárnyalatú öltönyét, minden nap más arcát mutatja, s ezzel teljesen hatalmába kerít az évszak hangulata.
Feltekintek az égre. Vészjóslóan szürke felhők borítják az eget, végeláthatalan messzeségig tartják rettegés alatt a földet. Élvezik megbénító befolyásukat, hogy fenyegetően az emberek fölé hatalmasodhatnak, és egy pillanat alatt elronthatják a napjukat. Kihasználják az esendő élőlények feletti erejüket, nincsenek tekintettel se hajlakkra, se Tescós esernyőre.
Így hát nem is fáradok azzal, hogy kapucnimat a fejemen tartsam. Hagyom, hogy a szél szénaboglyává varázsolja hajam, mit bánom én, hogy nem látok semmit. Nem zavar az esőcseppek zápora sem, az én fejemen úgyse ronthat sokat. És különben se randira megyek.
Vagy mégis..? Olyannyira belemerültem az évszak lenyűgözőségének boncolgatásába, hogy még a görcs is elmúlt a gyomromból. Már ha ott volt egyáltalán. Egy kicsit persze biztos izgulok, de semmi több. Se pillangók, se torokgombóc, se semmi. Megpróbálom felidézni általam őszintén sajnált randipartnerem arcát. No siker. Ez jó jel, eleinte mindenkivel így vagyok, aki jelent nekem valamit – persze évekkel később még álmomban is szívesen kísértenek a nagy nehezen emlékezetembe vésődött arcvonások.
De tényleg érdekel? Mi van ha megint oltári nagy baromságot csinálok? Ha megint csak azért hitetem el magammal valaki iránti vonzalmamat, hogy ne az előző barmon kattogjanak az agytekervényeim? Ha csak azért foglalom le valaki mással a gondolataim, hogy ne kelljen meghallanom szívem kesergő dalát?
Nagyon jól tudom, érzem, hogy hülyeséget csinálok, hiszen egyszer már elkövettem ezt a hibát. De hát eddig is mindig a fejlődés tökéletes ellenpéldája voltam, miért is változtatnék rajta pont most? Pont miattad?? Pff… Na neeem. Te nem érsz annyit. Inkább pazarlom valaki másra az időt, és hitetem el magammal, hogy van értelme vele lennem, minthogy még X hónapig rád várjak. Hisz utána úgyis újra vége lesz.. Csakhogy ezúttal végleg. Nem leszel te sem több, csak egy emlék, egy tüske a szívemben, ami majd ugyan kicsit mélyebbre fog fúródni, amikor meglátlak, de idővel majd elkopik, és csak egy tompa nyomást fogok érezni, ha eszembe jutsz. Nem leszel semmi több egy majdnem-szerelemnél, egy fél-exnél, valakinél, akit ismét haszontalan szerettem. Végre nem kell majd nap mint nap elviselnem jelenléted, szemed metsző tekintetét, fülsértő hangodat. Visszaköszönsz ugyan majd rémálmaimban, és szavaid sokáig csengeni fognak fejemben, de nem érdekel. Egyszer már végigcsináltam mindezt, fogjuk rá, hogy továbbléptem, veled sem lesz ez másként.
Nem érsz annyit, hogy pusztán miattad megtagadjam magamtól a lehetőséget, hogy elfeledtesselek magammal. A módszer helyessége már más kérdés. Majd megoldom. Csak éljem túl ezt a fránya randit..
/2008.10.31.-11.16. 2226/
Tetszik. Más nem tudok mondani. 🙂