Zokogok. Könnyek csúfítják el arcom, és mossák el a papírra vetett betűket, de nem érdekel. Nem akarom majd újraolvasni őket, eleget kínoztam magam a veled való nosztalgiázással, csak ki akarom írni magamból az érzéseimet. Meg kell szabadulnom a bőrömet perzselő szavaktól, különben szétfeszítenek belülről, már nem bírom tovább, kivájom őket a csontjaimból is, ha máshogy nem megy. Nem először csinálom, annyiszor görnyedtem már remegő kézzel, könnyeket törölgetve a papír felé azzal az elhatározással, hogy elég, utoljára vesztegetem rád a tintát, de nem, nem volt elég, még ennyi idő után sem..
Soha, soha, soha nem elég, ahogy belőled sem, tekintetedből, mely mit sem változott az elmúlt évek alatt, mosolyodból, mely ugyanúgy lehengerel, szavaidból, melyek ugyanúgy zenét jelentenek füleimnek. Mennyivel is egyszerűbb lett volna, ha rám se nézel, nem pazarolsz rám egy árva köszönést sem, ha nem látom újra álmaimban oly sokszor viszontlátott mosolyod.. Ha szimplán áttaposol rajtam, ahogy a keserves múltban is tetted, ha nem égetsz szemeid átható tüzével richtig ugyanúgy, mint egykor rég..
Miért, miért, miért teszed még nehezebbé? Miért kell ennyi idő után ugyanúgy kínoznod, mintha mi se történt volna? Nem szenvedtem eleget amiatt, amit elejtett mondataid, pillantásod, nevetésed mögé képzeltem? Nem búcsúztam el tőled elégszer? Miért, miért dől romba a feledés nagy nehezen felépített légvára puszta jelenlétedtől? És egyáltalán.. Hogy veszed a bátorságot, hogy megint reményt szíts bennem, azok után, ahogy elbántál velem? Miért, miért táplálod bennem a bizakodás kiszáradt csíráját, miért növeszted újra ágait, miket évek óta ritkítok folyamatosan?
Persze nem hibáztathatlak.. Én tehetek róla, hiszen akárhányszor próbáltalak gyökerestül kiirtani magamból, mindig kapaszkodtam egy ábrándba, álomképbe, féltve őrzött emlékbe, csak mert nem akarlak elveszíteni.. Pedig sosem voltál az enyém..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: