Ez most komoly? Eltelt 3 és fél év és én még ugyanúgy ki tudok akadni, csak mert hirtelen felbukkansz tőlem 10 m-re? Nem hallottam a hangodat, nem láttam se mosolyod, se szemeid, arcodat is csak addig a végtelennek tűnő pár másodpercig fürkésztem, amíg fel nem ismertelek, és mégis, a pulzusom így is a metróépítésen lévő daruk magasságába szökött. Pff.. És én eddig még egy fejlődőképes embernek tartottam magam. Naivan azt hittem, hogy az idő múlásával már nem leszel rám hatással, és tessék, nem jutottam sehova, mintha megállt volna az idő. Csak most nem a telefont szuggerálom, hogy jussak már eszedbe, csak egyetlen egyszer, hanem MSNen a neved.. Ennél még a Homo habilis is gyorsabban érte el következő fejlettségi szintjét. Jah, azért ne felejtsük el a másik mérföldkövet jelentő lépést sem: már nem sírok miattad. Na nem mintha nem akarnék. Nem tudok. Elszorul a torkom, ajkaim remegnek, szemeim valamilyen láthatatlan dimenzióba tekintenek, kezeim a megfoghatatlanba kapaszkodnak, és nem, nem jönnek a könnyek. Elapadtak. Mínusz egy mód, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Marad az írás, hogy segítsen megszabadítani gondolataimtól, érzéseimtől, reményeimtől, félelmeimtől, lelkemtől. De már szavaim is kezdenek elfogyni. Mi lesz, ha már tintacseppeket sem tudok ejteni? Ha szemeim után tollam is kiszárad? Mihez kezdek majd még mindig utánad sóvárgó lelkemmel, a ténnyel, hogy mindenhol téged látlak, téged kereslek, téged érezlek? Még ennél is őrültebb leszek… Ennél is szánalmasabb.. Hát mégiscsak haladok valamerre.. szélsebesen lefelé.
/2009.01.22.-02.05. 2201/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: