Suhogó szoknyák. Kopogó cipők. Órákig készült hajkoronák. Feszült várakozás, izgalomtól piruló arcok. Elkezdődik a jól ismert – már-már unalomig hallgatott – dal. Egy pillanatra megszűnik a világ, nincs közönség, se villanó vakuk. Majd belém csap a felismerés, számolni kéne, nehogy már az elején lemaradjak. Első és négy-öt-hat, második, 4-5-6, harmadik, 4-5-6, negyedik, 4-5-6… Indulás!
Indulás a koreográfiába, a táncba, az estébe. S vele együtt az egész Életbe. Talán ez egy cseppet túlzás, hiszen az igazi megmérettetés, ami nem a tánctudásunkat, hanem az agykapacitásunkat teszi próbára, még hátravan. Mégis valami.. valami véget ért. Nincs több táncpróbára áldozott délután és tesióra, se egy fegyelmetlenség esetére beígért töri dolgozat. Egy újabb osztályprogramnak, osztályfeladatnak került pont a végére.
Pedig mennyire vártam, hogy túl legyünk rajta…! Hogy egy újabb lépéssel közelebb legyek a ballagás, a végső búcsú felé. Ebben azért sikerült változnom 4 év alatt. Most már nem félek attól, hogy milyen lesz, mikor már nem látom nap mint nap a (nem)kívánt személy arcát, ha nem hallom a hangját, ha nem lehetek a közelében. Hiszen pontosan tudom, mi vár rám. És nem bánom. Most persze mondhatom, hogy semmit sem tanultam a hibáimból. Ami valószínűleg igaz is. De legalább nem követek el még nagyobbakat. Nem fogok megalázkodni valaki olyan előtt, aki arra se méltatott, hogy a szemembe mondja: nem. Nem érdemel egy utolsó próbálkozást, még mi lett volna, ha-féle feltevéseket sem. Nem küzdök olyanért, akiért semmi értelme, de nem ám.
És ezúttal inkább nem foglalom írásba az utolsó hónapokat. Így legalább ha unatkozok, vagy takarítok, sem tévedhetnek kezembe a siránkozó sorok valakiről, aki sose volt az enyém. Nem lesz több nosztalgiázás-fakasztotta könny. Nem lesz nyílt seb, mit éveken át újra meg újra feltéphetek, csak egy halvány karcolás, semmi több. Mert ennyit érsz. Aztán ha majd az idő múltával meglátlak az utcán, nem fog szívem kihagyni egy dobbanást, nem fog a vér megfagyni ereimben, nem fogok levegőért kapkodni, hanem képes leszek elterelni a figyelmem a szánalmas emlékekről. Nem fognak felzaklatni a rólad írt sorok, nem fog fájni, nem foglak szeretni, se téged, se mást, soha többé.
Persze lehet, hogy négy év múlva nem egykori érzelmeimen, hanem ezeken az idealista elhatározásokon fogok röhögni..
/2009.01.18.-02.15. 2133/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: