Lost within myself

            Érezted már magad igazán egyedül? Nem, nem arról az egyedüllétről beszélek, amikor visszahúzódsz a csigaházadba rendezni a gondolataidat, amikor belemerülsz egy kád megváltást jelentő forró vízbe, vagy amikor a természetet járva nem figyelsz másra, csak a madarak dalára, a levelek zizegő hangjára és a szellő gyengéd érintésére a bőrödön. Arról a magányról beszélek, amikor ott vagy a családod, a barátaid, az ismerőseid körében, és jól érzed magad velük és szereted őket, és mégis felteszed magadnak a kérdést: mi a fenét keresek itt? Miért nem látják, hogy valójában itt sem vagyok, hogy szinte csak fizikai testem van jelen, valós lényem pedig valamilyen egészen más síkon jár? Arra a magányra gondolok, amikor úgy érzed, senkivel sem lehetsz önmagad, már a tükörképeddel sem, amikor olyan, mintha te mindenkit meghallgatnál, mindenkinek kíváncsi volnál az érzéseire, ám szeretteid túl elfoglaltak, fáradtak lennének az érdeklődés viszonzására. Mintha mindenki élné az életét teljes nyugalomban, s észre sem vennék, hogy te létezel, hogy részt akarsz venni benne, hogy szükséged van rájuk. Mintha neked kötelességed lenne tiszteletben tartani a kirohanásaikat, bánatukat, morcos pillanataikat, felhőtlen örömüket, még akkor is, ha hangulatod szöges ellentétben áll az övéikkel, ám ők már korántsem kívánnának osztozni a te érzéseidben.

            Pedig tudod, hogy nem velük van a baj. Te szakadtál el teljesen a realitástól, csak már nem tudod, melyik irányba, hiszen egyszer zuhansz, máskor meg szárnyalsz, arany középútnak nyoma sincs. Te vagy az, aki mindig mindenkit meg akart hallgatni, aki sosem akart másokat traktálni a nyavalyáival, s így végül saját szobája csendjében, majd egy tollban és papírfecniben talált menedéket. Te nem akartad beengedni őket a világodba, de volt néhány olyan kivétel, akik kiérdemelték a bizalmadat. Most azonban tőlük is egyre távolabb érzed magad. Úgy érzed, néznek rád, de valójában nem látnak, hallgatnak, de fogalmuk sincs, miről beszélsz, érzékelnek, de nem éreznek, érdeklődnek, de igaziból nem érdekled őket. Persze tudod, hogy ez mind nem igaz, hogy számíthatsz rájuk, de néha még így is elveszel a magány feneketlen mélységében.

            Lehet, hogy igaziból nem ők tesznek rád, hanem te magadra? Hogy nemcsak őket zárod ki a privát körödből, hanem már önmagadat sem engeded be? Kopogtathatsz türelmesen mindhiába, dörömbölhetsz is, de hogy rúgjad rá az ajtót saját magadra anélkül, hogy kárt okoznál amúgy is sérült, elmebeteg, törött lelkedben? Ha te képtelen vagy lebontani a falakat, miért várod el mástól, hogy megtegye? Hát csodálod, hogy nem kérdeznek, ha mind tudják, hogy úgyse válaszolnál, hogy sokkal szívesebben emészted magad az édeskeserű magányban?

            Mégis belefáradtál. Unod, hogy mindig te vagy a legkézenfekvőbb hallgatóság, akinek csak elmondják a panaszáradatukat, aztán kikapcsolják, mint egy telire beszélt hangszalagot, aminek a másik oldalát senki nem hallgatja meg. Mindenki folyton csak a felvétel gombot nyomogatja, lejátszani minek bármit is, törölni meg aztán pláne. Inkább rávesznek újra meg újra, a végén már a másik, saját oldaladra is, hogy a te, lejátszatlan gondolataidból se maradjon semmi. És ottmaradsz a körülötted lévők érzéseivel, gondjaival, melyeket megoldani képtelen vagy, a terhekkel, melyeket együtt cipelsz eredeti gazdáikkal.      

            Önmagadat pedig elzárod jó mélyre, nehogy már megzavarjon bármit is egy jelentéktelen hisztivel, egy évek óta feldolgozatlan fájdalommal, néhány kínkeservesen kifacsart könnyel. Kulcs? Valahol biztos van. Már fogalmad sincs, hova, mikor rejtetted el. Felkutatni félsz. Így hát vársz. Vársz, valakire, aki talán elég türelmes, kitartó, kíváncsi és megbízható lesz ahhoz, hogy megtalálja, finoman felnyissa a rád zárt lakatot, s szabadjára engedje mindazt, amit az évek során felhalmoztál elméd hátsó rejtekében „haszontalan kacat” címkével..

/2009.03.24. 21:03/