A hajnal első sugarai utat törtek a fák bimbózó lombjai között. Néhány madár már megkezdte reggeli énekét, de önfeledt csiripelésükön kívül csend honolt az erdőben. A tavasz már beköszöntött, de a korai órák még felidézték a tél hűvös pillanatait. Néhol még dércsípte ágak árválkodtak, azonban a legtöbb növény már válaszolt rügyeivel a tavasz érintésére.
Órák óta csak rohant. Dracula – ezentúl már csak így fogja hívni, akit egykor hercegének hitt – kastélyát már rég maga mögött hagyta, de nem mert megállni. Hátra egyszer sem nézett, nehogy eszébe jussanak a tengernyi emlékképek, vagy szembesüljön az utána loholó élőhalott-sereggel. Csak futott, mintha az élete múlna rajta. A még hideg, csupasz ágak szanaszét szakították bőrét és a ruhadarabjául szolgáló rongydarabot, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. El kellett menekülnie fogvatartója, börtöne, egész egykori élete elől. Minél messzebb az elmúlt évektől, a férfitől, aki egykor életét, most viszont halálát jelentette.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: