Halál. Dermesztő a nyári hőségben is. Azonnali. Felfoghatatlan. Végleges. Visszafordíthatatlan.
Gyilkos. Hidegvérű a nyári hőségben is. Meggondolatlan. Elhamarkodott. Bűnös. Ugyanakkor áldozat is. Önmagáé. Élete végéig küzd a lelkiismeretével.
Szemtanú. Megfagy a döbbenettől a nyári hőségben is. Cselekedni képtelen. Utólag jut eszébe, mit kellett volna tennie, és egy életen át átkozza magát, amiért nem akadályozta meg a tragédiát. Bűntárs.
Áldozat. Saját családja, felnevelői, a körülmények, a világ, felsőbb erők áldozata. A meg-nem-kérdezett. A szerencsés, aki már nem szenved soha többet. Sírhantjára rózsaszirmokat és könnyeket hullatnak. Egy szúrás. Ennyi, és az elmúlt évek semmivé válnak. Semmi nyoma, hogy az egykor otthonául szolgáló házban élt. Nem maradt más, csak a jóvátehetetlen hiba, feloldozhatatlan bűn, enyhíthetetlen fájdalom, tompíthatatlan bűntudat. Összetört szívek, veszekedéstől visszhangzó szobák, üresség mindenütt. Csak ő távozott el, de a halál átvette helyét a házban. Nincs nevetés. Nincs mosoly. Csak zokogás, a fájdalomtól elcsukló hangok, némaság, feszültségtől vibráló levegő, a kíntól görcsbe ránduló szívek.
Gyászolók. Lassanként ráébrednek, hogy odakint süt a nap, már nevetés és jókedv uralja környezetüket, csak az ő lelkükben állandósult a zivatar. Könnyeikkel már csak szívük felszínét mossák, a vita és zokogás hangja belülről marja fülkagylójukat, a külvilágban nem találnak kapaszkodót, úgyhogy csak önmagukat szorongatják kétségbeesetten. Nincs helyes döntés, nincs megalkuvás, olyan megoldás, ami senkinek sem okozna további fájdalmat. Nincs felejtés. Nincs megszokás. A halált nem lehet megszokni.. de a hiányt igen. Idővel talán enyhül is. De örökké jelen lesz az életükben. Minden nap. Amíg a fejük fölött lebegő fejsze újból le nem csap, s el nem fedi a gyász gyógyuló hegeit – egy még nagyobb sebbel. Egy újabb élet árán.
Most is itt ólálkodik. Érzem. Bekúszik a bőröm alá, fenyeget, gúzsba köt. El fogja vinni őt is. Időt nem mond. Csak lesben áll. Hallom, ahogy élesíti gyilkos fémét. Látom a sóvárgó fényt szemében. Fittyet hányva a kánikulára megfagyasztja a vért ereimben. Jeges fuvallatot lélegzek be. Érzem, ahogy érdes ujjaival végigkarcolja bőrömet. Aztán kárörvendően rám kacag, nemet int a fejével, s elindul következő áldozatáért. Tuti, hogy pasi, csak a mézesmadzagot képes elhúzni előttem, ahelyett, hogy véget vetne várakozásomnak. Szólni akarok a kiszemeltnek, hogy ne hagyja magát, de már hiába. Késő. Már több szeretetet talál a halál karjaiban, mint gyásztól elvakult otthonában. Én meg csak állok majd megint dermedten, szemrebbenés nélkül, és nézem, ahogy még egy szerettemet magával viszi. A Halál..
/2009.08.11-12. 15:56/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: