Arra ébredt, hogy elviselhetetlenül fáj a csuklója. Nem volt ereje kinyitni a szemét, úgyhogy az ébersége visszanyeréséhez szükséges időt arra fordította, hogy hozzászokjon a helyiség szagához. Nedves föld illatát érezte, bőre pedig hideg kővel érintkezett. Ijesztő némaság vette körül. A legidegesítőbb mégis az a szorító érzés volt, ami megakadályozott szinte bármiféle véráramlást csuklójában. Ez már gyanús volt.
Hirtelen pattantak ki szemei a felismeréstől, hogy fogalma sincs hol van. Azok a látványtól még tágabbra nyíltak. Leginkább egy középkori börtönhöz hasonlított új hálószobája. Hogy a hálóingjéről már ne is beszéljünk. De a legszebb mégis karkötője volt, amilyen divatosat még Paris Hilton sem viselt, mikor bevitték valami hasonlóan barátságos otthonba. A durva kötél vörös nyomot hagyott bőrén, szinte véresre dörzsölte. Valószínűleg álmában megpróbált megszabadulni tőle, de úgy tűnt, hiábavaló volt minden próbálkozás: a kezeit vasmarokként tartó kötél még csak meg sem lazult.
![]()
Miközben az őt körülvevő nyirkos falakat vette szemügyre, és azon gondolkodott, vajon kifér-e a cella szemernyi napfényt beengedő ablakán, ajtónyikorgás ütötte meg a fülét. A vastömb fülsértően csikorgott, ahogy látogatója centimméterről-centiméterre beljebb tolta. Talán abban reménykedett, hogy így nem ébreszti fel a rabot. Vagy ellenkezőleg, minél jobban ki akarta élvezni a lány fülének kínzását. Ahogy egyre szélesebbre tárta az ajtót, a szobát – márha lehet így nevezni – fokozatosan árasztotta el a vakító fényesség, amin keresztül egy alakot vélt kivenni. Először azt hitte, megmentője jött érte, ám mikor felismerte az illetőt, már nem tudta, hogy rettegjen vagy örüljön.
– Jó reggelt szépségem! – szólt olyan vérfagyasztó hangon, amilyet sosem nézett volna ki belőle. Hiszen első ránézésre az ember azt gondolná, hogy a légynek se tud ártani a vele szemben álló, vékony testalkatú, leesett vállú, komor arcú fiatalember. Haja, mint mindig, csapzottan takarta el kifürkészhetetlen barna szemei tekintetét. Valami megfejthetetlen csillogás mégis áthatolt hajfürtjei között. A lány eddig sem tudta soha, mit rejt a fiú olykor kétségbeejtő, máskor megváltást adó pillantása, de ez most más volt.. Olyan gyűlölet, elvetemültség és kegyetlen nyugalom áradt íriszéből, hogy alig ismert rá az egykori meleg, barátságos szempárra.
– Mi a fenét jelentsen ez? – próbált visszavágni, de a hangja a vártnál is bátortalanabbul hangzott. Nem akarta, hogy továbbra is elszívja minden erejét a vele szemben álló személy.
– Enyje, hát így szokás válaszolni egy kedves üdvözlésre?
– Te és a kedves üdvözlések távol álltok egymástól, amióta csak ismerlek. Szóval ki vele: mi ez az egész, valami rossz vicc? Mi ez a hely?
– Ó, drágaságom, milyen naív vagy még mindig.. Tőlem kéred a válaszokat, mikor azok benned lakoznak, akárcsak én? Mit vársz, oldjam el bilincsedet, mikor Te láncoltad meg vele saját magad?
– Mégis mi a fenéről beszélsz? – kérdezte el-elakadó hanggal. Kezdett egyre jobban összezavarodni. Forgott vele a föld, szédült, és lassanként elveszett a barna szempár felemésztő tüzében.
– Mondjam vagy mutassam?
– Nincs időm a kicsinyes játszadozásaidra. Épp elég fejtörést okoztál eddig is, mostmár ne vesztegesd az időt.
A fiú arcán ördögi mosoly jelent meg, mely talán még a szemei mögött lakozó titokzatosságnál is rémisztőbb volt. Lassan közeledni kezdett áldozata felé, tekintetét végig a másikéba fúrva, mintha csak a gondolataiban olvasna. Halálnyugodtan leguggolt hozzá még mindig kísértetiesen mosolyogva.
– Nézd.
Ujjaival közeledni kezdett a törékeny kézhez, melyet még mindig gúzsba szorított a durva kötél. Közben tekintetével végig sakkban tartotta a lányt, így az nem vette észre fogvatartója kézremegését. Szemeiből ördögi elégedettség és káröröm áradt. Olyan hihetetlen volt.. Sokszor kívánta már, hogy bárcsak kettesben maradhatna vele, de.. nem így.. nem itt.. és főleg nem ezzel a vadidegennel, akire most sokkal inkább hasonlított szíve választottja. Annak keze pedig egyre csak közeledett, s a lány már tudta: nincs menekvés. Itt van, magára maradt, szembe kell néznie rég takargatott érzéseivel.
A fiú hirtelen lenézett a kezére, majd ráemelte tekintetét, s ahogy pillantásuk találkozott, keze hirtelen megdermedt a levegőben. A másodperc egy töredékéig egymás szemébe néztek, majd a fiú visszahúzta kezét, kajánul elvigyorodott, s vérfagyasztó kacajban tört ki.
– Már azt hitted mi? Jaj, szegénykém, sokat kell még tanulnod, hogy ne dőlj be minden egyes gyengédnek tűnő közeledésnek.
– Nekem legalább vannak érzéseim, nem úgy mint neked, akinek az agya helyén is focilabda pattog.
Élvezet volt látni, hogyan futja át a fiút a méreg. Mostmár letett róla, hogy csak egy pillanatra is hozzáérjen. De már nem is érdekelte, hisz tőle úgyis hiába várja a válaszokat. Azokat magában kell megkeresnie, még akkor is, ha ehhez harmadik ember segítségére van szükség.
– Pedig már épp meg akartalak szánni. Gondoltam adok egy kis kezdőlökést, hogy kikecmeregj végre ebből a szánalmas celládból, de ahogy látom, egészen megszeretted.
– Nevetséges vagy.
– Már megbocsáss, de kettőnk közül mintha te lennél megláncolva.
– De legalább nem képzelem azt, hogy bármit megtehetek. Ismerem a korlátaimat, nem úgy, mint egyesek.
– Vigyázz mert kihúzod a gyufát! – a fiú dühkitörése egészen szórakoztató volt. Ezek szerint mégsem egy jégcsap. Hát persze, hogy nem, csak bele kell nézni azokba az örvénylő, feltüzelő, s egyben gyilkos szemekbe. Na nem mintha nem hazugságokat ígérnének. – Ha ilyen szemtelen vagy továbbra is, sosem szabadulsz ki innen. Engem mondjuk nem zavar, tökéletes szórakozás kínozni téged. Igazán.. hízelgő.
– Na ne röhögtess. A te egódnak már nem lehet hova hízelegni.
– Mit tudsz te az én egómról, vagy bármiről, ami velem kapcsolatos?
– Igazad van, semmit. És sikerült elérned, hogy ne is akarjak semmit tudni rólad. De legalább saját magammal tisztába vagyok, és nem hazudok a saját tükörképemnek.
– Akkor én most magadra hagylak, hogy őszintén elbeszélgethess a… mondanám, hogy szobatársaiddal, de ahogy látom, pár patkányon kívül nem sok beszélgetőtárs áll rendelkezésedre. Kutass az agyadban, hátha találsz egy-két értelmes gondolatfoszlányt. Hátha rájössz, melyikünk a hazugabb kettőnk közül.
Azzal sarkon fordult, fagyos léptekkel az ajtóhoz ment, de mielőtt kilépett volna, egy sokatmondó pillantás erejéig visszanézett. Aztán amilyen lassan befelé menet tette, olyan lendülettel és haraggal csapta be az ajtót. A lány hallgatta, ahogy a léptek fokozatosan elhalnak, majd lenézett megkötözött kezeire. Meglepetten vette észre, hogy a kötés, mely eddig mélyen belevájt ütőereibe, most csak az egyik kezét tartotta fogva..
/2008.02.26. 1749-2008.04.18. 0005/
