Három év elrepült
Nélküled tétlenül
Szemedbe nem néztem
Szerelmed nem kértem
Mosolyod nem láttam
Hangodat sem vágytam
Utánad nem áhítoztam
Reménytelenül.
Nem kerestelek
Egyre csak menekültem,
Mikor nem volt
Mi üldözött.
De már látom
Hová vezet úticélom
Feléd rohanok
S így bezárul a kör
Mely magába visszavezet
S ismét rámtalál a kezdet
Hogy várjam a végét
A meg nem történt
Szerelemnek…
/2008.03.21. 1715/
Mit érnek az évek:
Hogy mit alattuk magammal elhitettem,
Egy pár perc romba döntse?
Mit érnek az évek,
Ha utána egy hét visszahozhat mindent,
Mit magukba sűrítettek?
Mit érnek az évek:
Hogy mi alattuk elmúlt,
Pár édeskeserű nap újjáébressze?
Mit érnek az évek,
Ha nem emlékezem egészükre,
Csak arra a pár percre, mi meghatározza őket?
Mit érnek a percek,
Ha vissza sose jőnek,
Pusztán illúziókat dédelgetnek?
Mit érnek a percek,
Ha újjáélni egyet se lehet,
De álmomban bármikor visszaköszönnek?
Mit érnek a percek,
Ha egy örömmel telit
Több évnyi vergődés követ?
Mit érnek a percek,
Ha szélsebesen repülnek el
S évekig okoznak keserves könnyeket?
Mit érnek az évek, a hónapok, a hetek,
Ha olyanhoz kötöm őket,
Kinek csupán percnyi örömöket köszönhetek?
Mit ér az idő,
Ha nem akkor áll meg, mikor kéne,
Csak repül sebesen, én meg észre sem veszem?
Mit ér a jelen,
Ha vagy a múlton rágódok,
Vagy olyantól rettegek,
Mi még be sem következett?
S mit érek én,
Ha arra sem vagyok képes,
Hogy egy nyomorult szempárt elfelejtsek??
/2008.03.21. 0800/
Édes Istenem, mennyivel könnyebb lenne, ha az ember eldönthetné, kit szeressen és kit nem.. Ha viszont tudnánk szeretni azt, akire csak barátként tudunk tekinteni, és nem epednénk olyan után, aki pedig pont velünk kapcsolatban érez így.. Ha nem szeretnénk bele a legjobb barátunkba, hogy ezzel megingassuk kapcsolatunkat.. Ha nem olyanra vágynánk, aki észre se vesz minket, miközben vaknak tettetjük magunkat annak érzéseit illetően, aki csak egy karnyújtásnyira van tőlünk.. Magunknak is hazudunk, nem csak saját, de más álmait is letagadjuk.
Miért nem tudjuk észérvekkel befolyásolni azt, hogy mit súgjon szívünk? Miért nem törölhetünk ki neveket onnan, mintha sosem írtuk volna bele őket, és cserélhetjük ki olyanokéra, akikkel van esély a közös jövőre? Miért nem ilyen egyszerű a szerelem, miért kell ördögi láncoknak kialakulnia, melyekben senki sem boldog? Miért vagyunk mindannyian láncszemek egy véget nem érő szenvedésben? És miért fáj az, mit nem is mi érzünk, ami nem is a mi szívünket szorongajta, a szerelem, melyet képtelenek vagyunk viszonozni?
Vagy talán nem is olyan lehetetlen a viszonzás, és ami eddig kizártnak tűnt, az egyik pillanatról a másikra a valóság és az abszurdum hajszálnyi határán ingadozik.. Nem értem.. semmit nem értek, de főleg magamat nem. És az egész összezavarodás-effektusból ez a kedvenc részem, mivel nem bújhatok ki alóla, nem kenhetem másra. Fognom kell magam és el kell beszélgetnem magammal. Hát itt vagyok. Csak a válaszok nincsenek sehol. Csak a bűntudat, hogy egy rohadt szemét vagyok, amiért reményt szítok valakiben, akit nem fogok tudni boldoggá tenni úgy, ahogy ő várná. A bűntudat, hogy ha megpróbálnám, nem csak a saját érzéseimet csalnám meg a legjobb haverja iránt, de neki is még több fájdalmat okoznék. Képtelen lennék rá.. Egyszerűen nem megy.. A legjobb barátom, és épp ezért nem tudnám elviselni, ha 1-2 hét vagy hónap után azzal kéne otthagynom, hogy “bocs nem megy, még mindig azt a f*szt szeretem…”
Szeretem.. és mégis gyűlölöm.. Annyira de annyira gyűlölöm, hogy azt elmondani nem tudom. Hogy miért? Mert ezt már máshogy nem lehet elviselni.. Nem tudom ezt az érzést máshogy magamban hordozni, nem tudom mással elnyomni, csak egy vele egyenértékű, ellentétes érzéssel. Gyűlölnöm kell, a pokolba kívánnom, mert mást nem tehetek.. Nem szabad szeretnem, nem és nem, nem akarom, annyira gyűlölöm, amiért ezt érzem, egyszerűen nem akarom! Gyűlölni akarom, amiért nem kaphatom meg tőle azt, amit valaki más tálcán kínál nekem..
Én meg őnző módon csipegetek belőle, félig-meddig bíztatom, mint valami szemét kurva, sőt, már ez is szép kifejezés rám. Mégis, amikor a közelemben van, ha rám néz, ha hozzám ér, ha csak egy apró bensőséges gesztust csinál.. olyan biztonságban érzem magam, melyből úgy érzem, nem akarok szabadulni.. Mikor megölelem, úgy érzem, nem akarom elengedni..
De már nem tudom, hogy azért nem, mert élvezem a közelségét, vagy mert így akarok valaki mást féltékennyé tenni. Mert ez is benne van a kapliban.. Mondom, hogy szemét kurva vagyok.. Sajnálom..
/2008.03.13. 2235/
I’m fed up with everything
I’m fed up with you
Fed up with waiting
And all that you do.
Fed up with the nights
When my hope rebirths
Fed up with reality
Where I was found by this curse.
Fed up with tears
Running down my face
Fed up with fears
That haunt me everywhere
Fed up with my dreams
Fed up with my doubts
Fed up with my head
Of that I can’t get you out
Fed up with my heart
Fed up with the truth
And fed up with the fact
That I live to love you..
Ahogy egy kedves olvasóm – ^^, – ajánlotta, nyitva hagytam magam Hármaskának. Gondoltam, jól van, egy ideig úgysem kell félnem attól, hogy betoppan valaki az életembe, majd nyáron, amikor eljárok szórakozni, jön valaki új..
De ez az új hamarabb jött, mint gondoltam. Az ominózus szombat esti – vagy inkább vasárnap hajnali – program vége váratlan meglepetést tartogatott. A vicc az, hogy el se akartam menni, de végül jól sült el. Legalábbis akkor azt hittem. Talán csak örültem, hogy végre van valaki, akivel jól érzem magam, nem egyedül lézengek, vagy csak az alkoholszint hitette ezt el velem.. Nem tudom. Csak azt, hogy már megint bezavartak, amikor normális körülmények között találhattam volna választ a kérdésemre.
Úgy tűnik ez a végzetem, minden randin megjelenik valaki a régiek közül. Ami nem lenne baj, ha nem olyan rosszul fogadnám, ahogy tegnap. Dehát szíven ütött, vagy csak a büszkeségem bökte, nem tudom, de ott volt. Nem Egyeske, nem Ketteske, inkább Másfeleske, fene tudja, de igaziból nem volt komoly. Lehet, hogy csak az zavar, hogy felültetett. És persze az, hogy valaki mással töltöttem az estét nyilván egyértelmű okokból, nem akadályozta meg abban, hogy be ne szóljon valamit. Persze lehet, hogy csak beképzeltem azt a kétértelmű hangsúlyt, a mindenttudó mosolyt és a csintalan csillogást a szemében, de meg tudtam volna fojtani. Még akkor is, ha a legjobb barátnőm egyik legjobb barátja.
De még ettől sem lettem okosabb. Nem tudom, hogy azért nem jött össze Hármaskával, mert megjelent valaki a múltamból, vagy azért, mert amúgy sem illünk össze. Nem tudom, hogy azért érintett rosszul Másfeleske felbukkanása, mert nem hagy nyugodni, miért tűnt el, mint a kámfor, mikor elvileg – ELVILEG – ő is akart volna valamit, vagy azért, mert tényleg érdekel. Csak azt tudom, hogy nem így képzeltem a Valentin-napot. Talán jövőre jobb lesz. És ki tudja, addigra talán belép az életembe Négyeske is. Egyben biztos vagyok: vele a város másik végén fogok találkozni, hogy még véletlenül se fussak össze ismerőssel…
Tudd meg, nem hiányzol egy cseppet sem,
Jobb így, hogy távol vagy, messze,
Legalább nem kell tekintetem elviselned.
Remélem kínoz eleget saját tükörképed,
A sajnálat, a szánalom, s a gyűlölet szemeidben,
Nem látnál mást az én pillantásomban sem.
Hidd el, már bánom, hogy megismertelek,
Tűnj el az életemből, a mindennapjaimból örökre,
Nem akarlak látni soha többet!
Gyűlöllek, lenézlek, szánlak és megvetlek,
Pont úgy, ahogy Te is semmibe vettél engem,
Fogadd örömmel a viszonzott ellenszenvet!
Drukkolok, hogy egyszer majd ráébredj
Milyen lehetőséget engedtél el magad mellett,
Addig is gyűlölj viszont, de azt őszintén tedd!
“Give my gun away when it’s loaded,
If you don’t shoot it how am I supposed to hold it?”
Bűn.. csak egy apró, egész lényemet megpecsételő, mindennapjaimat megkeserítő bűn.. nincs mentségem, nincs kifogásom, nincs indítékom, nincs semmim.. csak a bűn maradt meg, nincs se elszámolás, se büntetés, se bűntudat. Csak a meztelen, könyörtelen bűn.
Rossz helyen, rossz időben, rossz személlyel.. Visszacsinálni nem tudom. Próbáltam másik vétekkel leplezni, néha sikerült, néha nem.. De minden esetben megmaradt a mardosó gondolat, az érzés, az álom, a bűn.. Szabadulni képtelen vagyok tőle, így hát lassan beleőrülök.
Hibáztam.. akkor, abban a pillanatban.. és azóta is elkövetem vétségemet újra meg újra. Nincs visszaút. Nincs rejtekhely. Nincs feloldozás.
Helyrehozni nem lehet.. Jóvátenni nem tudom. Most, itt, így nem. Veled.. Veled sem.. Hisz Te vagy eredendő bűnöm.. Veled soha..
Újra érzem azt, mit legutóbb oly rég,
Új szerelem szele lebbenti fel szívem függönyét.
A tünetek persze mit se változtak:
Remegő kéz, pillangók a gyomorban.
Újra a felhők közt érzem magam,
S azt hiszem, semmi sem ránthat vissza.
A remény újra betöltötte napjaim,
Már látom egy új fejezet lapjait.
Hazajöttem. Búcsút vettem a 10 napnyi nyugalomtól és békességtől, amelyről azt hittem, nem változtat semmin. Félig igazam is lett. Te nem változtál. De én igen.
Pontosan nem tudom, mi változott meg bennem, de már nem úgy tekintek rád, mint eddig. Mintha.. mintha a másik már fontosabb lenne. De még kételkedem. Elvégre nem tudhatom, hogy csak azért, mert a 10 nap alatt ő ott volt helyetted, vagy pedig tényleg érdekel. Összezavarodtam.. Nem értem.. Egyszerűen nem értem, miért zavart össze az, ami meg se történt? Hogy befolyásolhatja valaki az irántad való érzéseimet, akivel nem is kerültem semmilyen kapcsolatba? Hiszen.. nem adta semmilyen jelét az érdeklődésnek. Jó, egy cseppnyit igen, de könyörgöm, miért kell nekem egy ilyen apróságba olyan sok mindent beleképzelnem??
Ha jobban belegondolok, kicsit hasonlít az eset arra, ahogy Veled kezdtem ezt az egész plátói dolgot.. Akkor is utaztunk, Te is szimplán rámmosolyogtál, majd miután meglepetésemben nem viszonoztam a kedves gesztust, megsértődtél. Te is csak nézni tudtál, semmi mást. Viszont ha valamilyen közvetlen kapcsolatba kerültünk, viselkedésed mindig bíztató volt, és reményt ébresztett bennem.
Hát pont ezt van most vele is. És ugyanúgy félek, mint akkor, mikor Téged “vettelek észre”. Félek magam mögött hagyni Téged. Félek belevágni valami újba, amiről nem tudom, hova vezet. Félek, hogy ismét csak egyoldalú érzésekről lesz szó. És félek.. félek a reakciódtól. Félek, mi lesz, ha esetleg vele komolyra fordulnak a dolgok, és Te ezt nem úgy fogadod, ahogy reméltem.
De mit is remélek? Mit szeretnék igazán? Ha azt látnám, hogy magasról teszel az egészre, és tovább tudnék lépni? Vagy ha féltékenységet vennék észre rajtad, s ezzel akarva-akaratlanul továbbra is ragaszkodnék hozzád?
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudnám, hogy mégis mi a fenét akarok. Na nem mintha ez nem lenne tök mindegy. Elvégre több mint valószínű, hogy ő nem akar tőlem semmit. Tőlem? Ugyan már.. És fix, hogy Te sem akarsz. Akkor nem csak néznél, hanem tennél is valamit.
De mégis mit várok?? Hisz én is csak nézlek.. mostmár mindkettőtöket..
/2008.01.29. 1708/
