Ördögi zene ütötte meg fülét. Démoni, mely ugyanakkor mennyei hangokat is megidézett. Az ujjak lágyan becézgették a gitár húrjait, majd a refrénnél keményen közéjük csaptak. A dobverők kíméletlenül ostromolták az ütőhangszer hártyáját, ám az hősiesen ellenállt. És ez a hang… Először finoman énekelt, majd a dal erősödésével egyre fájdalmasabb, kegyetlenebb lett.
A dal sorai a szívéhez hatoltak. Beférkőztek a legrejtettebb, legféltettebb részeibe, hogy szembesítsék azok gazdáját legkínzóbb érzéseivel. Felszínre hozták az igazságot, mit oly régóta nem akart beismerni saját magának sem. Hallgatta ezt a földöntúli hangot, s hagyta, hogy a zene átvegye az irányítást elméje felett. Gondolataiba merülve mozgott a dal ritmusára, teljesen megfeledkezve önmagáról és a külvilágról.
De mégis ki lehet ez? Ki lenne képes ennyire a veséjébe látni és az orra alá dörgölni a titkait? És úgy egyáltalán… hogy került ide? De ez most mindegy is volt. Csak a dal számított, melynek szövege szívbemarkoló volta ellenére édes megkönnyebbüléssel töltötte el szívét: nem volt egyedül. Nemcsak neki kellett nap mint nap ellentétes érzésekkel, kínzó gondolatokkal, lidércálmokkal megküzdenie. Viszonthallotta az énekes hangjából ugyanazt a kételyt, kétségbeesést és tehetetlenséget, mely a saját fejében lévő zűrzavart uralta.
Merengéséből még akkor sem eszmélt fel, mikor egy meleg kéz simított végig fedetlen vállán. Az sem tűnt fel neki, hogy érintése milyen borzongást váltott ki belőle. Az egészet az énekes hangjának tulajdonította. Aztán mintha legszebb álmából riasztották volna fel, egy ismerős, ám ebben a pillanatban a legkevésbé sem vágyott hang suttogását hallotta:
– Tetszik az előadás, hölgyem? – törte meg a dal varázsát a mögötte álló féreg.
– Amíg el nem rontottad a közbelépéseddel, igen, tetszett – válaszolta a lány.
Csak most nyitotta ki a szemét, s vette észre, hogy egy mennyire lenyűgöző hely adott otthont a koncertnek. Mintha egybeolvadt volna pokol és mennyország. A falak és a mennyezet hófehér színben pompáztak, a függönyök habos felhőkre emlékeztettek, míg a színpad és a táncparkett az alvilág lángoló mivoltát tükrözték. Mivel legutóbbi emlékei szerint nemrég még egy mocskos, patkányok-lakta börtöncellában tengette napjait, végignézett magán abban a hitben, hogy a következő pillanatban sikítva fog kirohanni a hálóingjéül szolgáló szakadt, vér- és könnyáztatta rongydarabban. Ám lepillantva képtelen volt bármilyen mozdulatra is. Derekát vörös, pántnélküli bársolyfűző ölelte körül, melynek szegélyeit fehér gyöngyök díszítették, szoknyáját pedig Sissy is megirigyelte volna. Az annak rendje és módja szerint abronccsal kiemelt szoknyát apró, fehér rózsákkal feltűzött fodrok tették lélegzetelállítóvá.
A mögötte álló betolakodó nyilván érzékelte a hirtelen hangnemváltozást, jobban mondva, a levegővétel hiányát, úgyhogy tovább ostromolta a mostmár végsőkig ledöbbent lányt:
– Csak nem hiányzik a pizsid? Semmi ok az aggodalomra, a lehető legnagyobb biztonságban, eredeti állapotában rejtettem el hét lakat alá – duruzsolta fülébe, majd ahogy orrát végighúzta a lány nyakán ezzel leküzdhetetlen bizsergést váltva ki az áldozatból, és mélyen beszívta bőrének illatát, tovább folytatta. – Így ha kedvem úgy hozza, bármikor érezhetem rajta az illatod.
– Perverz állat – sziszegte a döbbenetből felocsúdott lány. A következő pillanatban pedig már megragadták az említett erős karjai és megperdítették a tengelye körül.
– Még egy ilyen arcátlan megjegyzés és mehetsz vissza a fogdádba! – fenyegette meg fogvatartója a lányt villámló szemekkel, ám a címzett kitartóan állta a tekintetét. – Most pedig – lágyult meg, látván, hogy erőszakkal már semmit sem ér – szépen eltáncolod velem a bál fő műsorszámát, elvégre ennek köszönheted átmeneti szabadságodat. Mi vagyunk itt a fő látványosság. Hisz nézz csak körül, ezen az estén találkozik paradicsom és purgatórium, Isten és Sátán, a Halál küldöttje és Te: a szerelem bukott angyala.
– Nem mondták még, hogy egy cseppet élénk a fantáziád? Esetleg, hogy túl sok Bűbájos boszikat nézel? – mondta a lány úgy, mintha egy elmebeteghez beszélne. Ezt az egyet még mindig imádta az előtte álló görényben: élvezet volt cukkolni, látni, ahogy elfutja a méreg, s arcán átsuhan a visszafojtott indulat árnyéka; látni, hogy még ennek a jégcsapnak is vannak érzései.
Sajnos nem élvezhette sokáig csípős nyelvének hatását, mert ekkor a párok lehúzódtak a parkett szélére, hogy minél több helyet biztosítsanak az est főszereplőinek. A démoni férfi arckifejezése ellenére gyengéden fogta meg egyik kezével a lány derekát, másikkal pedig puha, melegséget árasztó tenyerét. Ha tudta volna, hogy ez az apró kéz képes lesz valaha bármilyen tisztítótűznél forróbban perzselni a bőrét, valószínűleg egyből visszamenekült volna a pokol legmélyebb bugyrába, oda, ahova való volt.
De nem tudta a szerencsétlen, úgyhogy a kiindulópóz felvétele után vezetni kezdte a lányt. A zenéhez igazodva először lágyan ringatta karjai közt, majd a ritmus gyorsulásával léptei is határozottabbak, követelőzőbbek lettek. Párja pedig megütközve vette tudomásul, hogy egyáltalán nem olyan botlábú a fiú, mint korábban gondolta. Nemcsak a ritmusérzéke volt tökéletes, de – ezt ugyan csak vonakodva vallotta be magának – a csípőmozgásában sem talált semmilyen hibát. Minden lépése helyénvaló volt, töretlenül követte a dallamot és vezette táncpartnerét. A félreállt párok pedig csak nézték ezt a természetfeletti táncot, melyben együtt volt jelen összhang és feszültség, vágy és ellenszenv, szabadság és rabság, szerelem és gyűlölet, élet és halál.
Számukra azonban már rég nem létezett külvilág. Nem látták a fáklyák fényét, sem a nézők csodáló szempárjait. Nem hallották a zenét, mert már valami egészen más vezette mozgásukat: a ritmust az ereikben lüktető vér szabta meg, míg dallamul szívük melódiája szolgált. Nem számított semmi, csak ők ketten, a pillanat, mikor végre nem rejtegették valódi érzéseiket, ott lángolt a szemükben minden kimondatlan szó, visszafojtott vágy, eltitkolt vonzalom. Szavaik hazugságát tekintetük őszintesége tette jóvá.
A koreográfiát követve körbejárták az egész termet, a színpadtól a leghátul álló nézőkig. Ahogy elhaladtak a terem egyik oldalán végighúzódó tükör mellett, a lány egy pillanatra ránézett tükörképükre, ezzel megtörve a varázst, amely addig szívét és látását elhomályosította. A tükörben pont úgy látta ezt az alvilági társaságot, ahogy a fiú leírta őket önmagával együtt: a Halál küldöttei voltak mind. A báli ruhák helyett csuklyákba voltak öltözve, smink helyett vérfoltok éktelenkedtek egészen a koponyájukig csupaszodott arcbőrükön, ha nem magán a csonton. Szemük helyén émelyítő fekete üreg tátongott, melyekben mintha a pokol tűze táncolt volna a zene ritmusára. Látta bennük a vérszomjat, hogy mennyire sóvárognak az egyetlen ott lévő emberi lélek – szemernyi – energiája után. Aztán táncpartnere képmására vándorolt tekintete. Ha a többi táncpár a Halál küldöttje volt, akkor ő egyenesen a jobbkeze. Hátából lángoló szárnyak nyúltak ki, fején csavarodó ördögszarvak meredtek az ég felé, csontváz keze pedig úgy cirógatta a derekát, mintha csak étvágyát akarná növelni a nagy lakoma előtt. Magára tekintve pedig… Nem látott mást, mint egy szárnyaitól megfosztott, az égből egy démon iránti szerelme miatt száműzött, mosdatlan, sebekkel teli, rongybaöltözött, meggyalázott angyalt.
Ijedten pillantott vissza a szemfényvesztő teremben frakkba öltözött, egyszer az életben jólfésült fiúra. Szemei magyarázatot követeltek, pedig az esze már tudta a választ, csak szíve nem akarta elhinni. Kitépte magát az élőhalott karjaiból, s rohanni kezdett: a maradék méltóságáért, a szabadságáért, az életéért.
Hogy lehetett ennyire vak? Miért hagyta magát félrevezetni a fényűzés, a pompa, a kényeztetés által? Hogy a fenébe volt bátorsága újra hinni, remélni, bízni ebben a patkányban, aki százszor rosszabb volt azon rokonainál, akikkel évek óta osztotta meg az ágyául szolgáló kőpadlót és morzsákban kimerülő vacsoráit? Mégis miből gondolta, hogy a több hónapos rabság után egy estély majd minden helyrehoz? Hát semmit sem tanult fogságából? Nem tanulta ki börtönőre ósdi kis trükkjeit? Hogy lehetett a foglyaként eltöltött évek után is ennyire naiv?
Nem volt ideje a fejében cikázó kérdések megválaszolására, menekülnie kellett, rohannia ez elől a rémálom elől, üldözői vérszomjas pillantásai, feléje nyúló cafatos karjaik elől.
Már éppen elérték volna azzal a céllal hogy leszaggassák róla a valaha rajta volt leggyönyörűbb ruhakölteményt, mikor az úgymond „vezérük” hangja mennydörgésként állította meg őket:
– Nem megmondtam, hogy egy ujjal sem érhettek hozzá??? Takarodjatok a közeléből!!! – ordított rájuk, mire az alattvalók hiéna módjára somfordáltak távolabb a lánytól, aki meglepétésében megállt, és megmentőjére pillantott. – Mostmár szabad vagy – mondta a lánynak úgy, mintha saját halálos ítéletét mondta volna ki. Arcán kiolvashatatlan kifejezés ült, ám tekintete tele volt zavaros érzésekkel. Látszott, hogy mekkora belső harcot vív magában azért, hogy képes legyen elengedni fegyencét. Íriszében vágy, fájdalom és bűntudat árnyai kavarogtak. Mielőtt nekiállhatott volna agyalni, hogy a Halál angyalának mégis hogy lehetne lelkiismerete, a lány megfordult és futásnak eredt. Nem tudta mitől félt jobban: attól, hogy a fiú gondolja meg magát, vagy attól, hogy önmaga ráncigálja vissza abba a rémálomba.
Úgyhogy csak rohant, ahogy a lába bírta, fáklyákkal megvilágított folyosókon, átjárókon keresztül, egyik teremből a másikba, az ajtókat önmagát meghazudtoló erővel feltépve, miközben fejében egyetlen gondololat zakatolt: „szabad vagyok..”
De valóban ezt akarta?
/2008.06.19-2008.09.18. 2234/
Előzmény: Can’t break free
