When you speak from your heart and say the words your soul has only dared to whisper, that's when miracles happen.Minden itt olvasható írás a saját agyam szüleménye, kivéve ha a bejegyzésben hivatkozok az eredeti alkotóra.Így aztán, meg ha már évekig verték belém a plágium-ellenességet az egyetemen, én is örömmel venném, ha felhasználás esetén hivatkoznátok rám.Peace.
Niknél láttam, és nagyon tetszik, úgyhogy szánom-bánom, de lenyúlom én is 😀 mehet mindenkinek, akinek van hozzá kedve =)
Választott zenekar: Eleven Hold <3
Férfi vagy, vagy nő?
“Te fénylő gyász-leány!” xD
Írj magadról!
“Már nincs ösvény belém.”
“Másom nincs, csak az életem, egy kócos senki vagyok.“
“Akit énbelém lát, csak az a fél százalék, akit végül úgyis mindenki bánt!“
“A világban vendég vagyok! “
Hogyan írnád le az előző kapcsolatodat?
“Azt a néhány kis ráncot, amit én tehettem rád, nagyon köszönöm! Tőlük lettél pont ilyen szép!“
“Majdnem szerelem volt… Az ilyen Majdnem-dolgoktól szar az életem”
“Rég volt, s most ismét jól jönne az a Néhány tegnapi perc!”
Milyen a jelenlegi kapcsolatod?
“Figyelem már rég, Ön olyan fenséges. még biztos sosem hibázott. Még Ön is azzal jön, hogy nekem a legkönnyebb. Pedig rossz évet zárok.“
“Aki többet ígér, Annál biztosan nincs is semmi.“
“Nálad a víz, nálam a szél, Elpusztulhat minden, ha mindez összeér, Mégis vízért sír a szél”
Most hol lennél szívesen?
“A Mennyben számomra nincs hely még, Mert oda nem elég ilyen kis végzettség! Bár jó barátom a főnök rég, Túl alacsony vagyok és távol az ég!”
Mit gondolsz a szeretetről?
“Akit nem szeretünk, azt magunkkal, akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk.”
Mit kérnél, ha egy kívánságod volna?
“Ránk fér már egy törvénymentes hét!”
“Valaki meg kell, szüljön. Valaki meg kell, tartson. Kell, hogy vigasztaljam, kell, hogy vigasztaljon. És, ha valaki fel kell, adjon, ha valaki meg kell, csaljon, azt is tőled kérem! Csakis tőled várom!”
Cseppet lehet, hogy többet írtam a kelleténél.. De még így sem írtam le mindent, ami válasz a kérdésekre 😛 Lehet belőle kettőt csinálni? Kowalsky-szövegekkel is jó lenne.. :$
Kicsi a világ.. De hogy ennyire? És ráadásul az idő is társául szegődik, és fél perceken múlik minden? 30 másodperc.. Ennyi kellett volna csupán, hogy ne a túloldalról nézzem távolodó alakodat.. Vagy ahhoz, hogy meggondoljam magam, és ne meneküljek el egy újabb lehetőség elől, hanem fittyet hányva a rám nézve nem túl előnyös körülményekre, a közeledbe kerüljek.. 30 örökkévalóságnak tűnő másodperc, mialatt én inkább arra koncentráltam, hogy újra kapjak levegőt, és arcomon ne jelenjenek meg könnyek az izzadságcseppek mellett. 30 másodperc.. Egyszer oly hamar eltelik, mintha meg se történt volna, és pillanatok alatt az emlékezet kanyargós ösvényébe vész.. Máskor pedig úgy csordogálnak a homokóra szemcséi, mintha lelassult volna az idő.. És persze ez a két lehetőség mindig fordítva jelentkezik, véletlenül sem úgy, hogy az embernek jó legyen. 30 másodperc.. Mintha minden emlék, ami szemeim előtt lepereg, ha rád gondolok, ennyi ideig tartott volna.. Amikor mondvacsinált indokokkal beszélgetést kezdeményeztél.. Amikor az idegeimen táncoltál, csak hogy a közelemben legyél.. Amikor elég volt, hogy megfogd a kezem, mélyen a szemembe nézz, s számomra máris megállt idő és tér.. Amikor pár év távollét után pont ugyanazzal a tekintettel, ugyanazzal a mosollyal, hanglejtéssel elérted, hogy visszarepüljek a múltba.. Talán az is ennyi ideig tart, mikor elhúzol busszal a házunk előtt, nem is sejtve, napjában hányszor átkozom a BKV-t, amiért pont hozzám ilyen közel kellett kerülnie annak a járatnak, amit napi szinten használsz. Átkozom a világot, amiért olyan közel, mégis oly távol vagy tőlem.. Hiszen hiába fordulnak elő esetek, mikor lépésekre, méterekre, vagy egy öbölnyi távolságra vagy tőlem. Köztünk már több éves szakadék van, de néha úgy érzem, nem azok a napok választanak el minket, melyeket nélküled kellett eltengetnem, hanem azok, melyekben még a mindennapjaim része voltál.. Ha nem történt volna meg mindaz, ami álmatlan éjszakáimat okozza, talán nem remegnék a közeledben, nem akarnék megfulladni, ha meglátlak, nem.. nem rettegnék az újabb visszautasítástól, illúzióim romba dőlésétől.. Csak egy pasi lennél a sok közül, talán nem is babonáznának meg kék szemeid, nem vergődnék ágyamban, mikor rólad álmodok, nem keresnék okokat, jeleket és nem létező válaszokat.. Esetleg még össze is jöhetnénk.. Nem félnék kezdeményezni, mert tudnám, hogy nem veszíthetek semmit.. Hogy most akkor mégis mit szorongatok olyan görcsösen? Az álomfoszlányt egy tökéletes, idilli kapcsolatról, mely sosem fog realizálódni, csak a képzeletemben létezik, de oly jó elmenekülni abba a tökéletes világba ebből a szürke, kilátástalan, unalmas életből..
Érezted már magad igazán egyedül? Nem, nem arról az egyedüllétről beszélek, amikor visszahúzódsz a csigaházadba rendezni a gondolataidat, amikor belemerülsz egy kád megváltást jelentő forró vízbe, vagy amikor a természetet járva nem figyelsz másra, csak a madarak dalára, a levelek zizegő hangjára és a szellő gyengéd érintésére a bőrödön. Arról a magányról beszélek, amikor ott vagy a családod, a barátaid, az ismerőseid körében, és jól érzed magad velük és szereted őket, és mégis felteszed magadnak a kérdést: mi a fenét keresek itt? Miért nem látják, hogy valójában itt sem vagyok, hogy szinte csak fizikai testem van jelen, valós lényem pedig valamilyen egészen más síkon jár? Arra a magányra gondolok, amikor úgy érzed, senkivel sem lehetsz önmagad, már a tükörképeddel sem, amikor olyan, mintha te mindenkit meghallgatnál, mindenkinek kíváncsi volnál az érzéseire, ám szeretteid túl elfoglaltak, fáradtak lennének az érdeklődés viszonzására. Mintha mindenki élné az életét teljes nyugalomban, s észre sem vennék, hogy te létezel, hogy részt akarsz venni benne, hogy szükséged van rájuk. Mintha neked kötelességed lenne tiszteletben tartani a kirohanásaikat, bánatukat, morcos pillanataikat, felhőtlen örömüket, még akkor is, ha hangulatod szöges ellentétben áll az övéikkel, ám ők már korántsem kívánnának osztozni a te érzéseidben.
Pedig tudod, hogy nem velük van a baj. Te szakadtál el teljesen a realitástól, csak már nem tudod, melyik irányba, hiszen egyszer zuhansz, máskor meg szárnyalsz, arany középútnak nyoma sincs. Te vagy az, aki mindig mindenkit meg akart hallgatni, aki sosem akart másokat traktálni a nyavalyáival, s így végül saját szobája csendjében, majd egy tollban és papírfecniben talált menedéket. Te nem akartad beengedni őket a világodba, de volt néhány olyan kivétel, akik kiérdemelték a bizalmadat. Most azonban tőlük is egyre távolabb érzed magad. Úgy érzed, néznek rád, de valójában nem látnak, hallgatnak, de fogalmuk sincs, miről beszélsz, érzékelnek, de nem éreznek, érdeklődnek, de igaziból nem érdekled őket. Persze tudod, hogy ez mind nem igaz, hogy számíthatsz rájuk, de néha még így is elveszel a magány feneketlen mélységében.
Lehet, hogy igaziból nem ők tesznek rád, hanem te magadra? Hogy nemcsak őket zárod ki a privát körödből, hanem már önmagadat sem engeded be? Kopogtathatsz türelmesen mindhiába, dörömbölhetsz is, de hogy rúgjad rá az ajtót saját magadra anélkül, hogy kárt okoznál amúgy is sérült, elmebeteg, törött lelkedben? Ha te képtelen vagy lebontani a falakat, miért várod el mástól, hogy megtegye? Hát csodálod, hogy nem kérdeznek, ha mind tudják, hogy úgyse válaszolnál, hogy sokkal szívesebben emészted magad az édeskeserű magányban?
Mégis belefáradtál. Unod, hogy mindig te vagy a legkézenfekvőbb hallgatóság, akinek csak elmondják a panaszáradatukat, aztán kikapcsolják, mint egy telire beszélt hangszalagot, aminek a másik oldalát senki nem hallgatja meg. Mindenki folyton csak a felvétel gombot nyomogatja, lejátszani minek bármit is, törölni meg aztán pláne. Inkább rávesznek újra meg újra, a végén már a másik, saját oldaladra is, hogy a te, lejátszatlan gondolataidból se maradjon semmi. És ottmaradsz a körülötted lévők érzéseivel, gondjaival, melyeket megoldani képtelen vagy, a terhekkel, melyeket együtt cipelsz eredeti gazdáikkal.
Önmagadat pedig elzárod jó mélyre, nehogy már megzavarjon bármit is egy jelentéktelen hisztivel, egy évek óta feldolgozatlan fájdalommal, néhány kínkeservesen kifacsart könnyel. Kulcs? Valahol biztos van. Már fogalmad sincs, hova, mikor rejtetted el. Felkutatni félsz. Így hát vársz. Vársz, valakire, aki talán elég türelmes, kitartó, kíváncsi és megbízható lesz ahhoz, hogy megtalálja, finoman felnyissa a rád zárt lakatot, s szabadjára engedje mindazt, amit az évek során felhalmoztál elméd hátsó rejtekében „haszontalan kacat” címkével..
Vastag bőr van a képeden, mit ne mondjak! Így átbaszni a fejem, már nem is először, biztos baromi büszke vagy magadra. Gratulálok! Nagyon is jól ismerlek, tudom, milyen vagy az ellenkező nemmel, de hogy ezt egy barátoddal is eljátszd…??!! Azt nem gondoltam volna. Már csak azért sem, mert te is a “barátságunkkal” takarózol, de nem tudom, lehet-e egyáltalán annak nevezni, ha csak kifogások alkalmával használod ránk ezt a szót. De tudod mit? Elég az álszent szövegből! Mindketten tudtuk, hogy miről szól, és nagyon jól tudod, hogy nem volt semmi problémám vele. Nem alapoztam rád, ahhoz túlságosan ismerlek, de ott voltam neked, ha szükséged volt rám. Én marha! A viszonzás persze már más kérdés, ahhoz meg kéne magad erőltetni, ugyebár. De mégis mi az istenért kell szórakoznod, macska-egér játékot űznöd velem, amiben már nem is tudom, melyikünknek melyik szerep jutott?? Miért kell húzni az agyam, mikor ezzel csak pont az éred el, amit – állítólag – nem akarsz, és kiakasztasz?? Akkor vagy mondd meg, hogy kész, vége az eddigieknek is, marad a “barátság”, és soha többet ne hozzuk fel témának és ne tegyél megjegyzéseket és ne közeledj felém semmilyen hátsó szándékkal. Vagy fejezd be amit elkezdtél, a fenébe is! Az legalább tiszta sor lenne! Ne gyere nekem az átlátszó dumáiddal, vedd el amit akarsz, ahogy minden más csajnál is megteszed, ne legyek már kivétel, csak mert évek óta ismersz! Miért is akarnám megszakítani a láncodat, nem is érek annyit, alázz csak porig, döngölj a földbe, ennél jobban már úgysem tudsz belegázolni az önérzetembe, rajta, tedd csak meg! Már nem érdekel! Utána meg legyen merszed bevallani, hogy már nem akarsz soha többet látni, nyugodt szívvel fogom mondani, hogy az érzés kölcsönös! Felejtsd el a barátságunkat, mindent, ami hozzám köt, törölj a mindennapjaidból, és a következő szakításodat már ne akard velem megpecsételni, találsz még bőven elég idiótát, aki egy csettintésedre ugrik! De nehogy azt hidd, hogy miattad fáj. A fenéket! Mit hiszel magadról? A büszkeségemnek van annyi, azt siratom ám, nem az elbaszott barátságunkat, főleg, mert az nem is létezett soha! És örülnék, ha ezentúl én sem léteznék a számodra, még csak alkalmi partnerként sem! Felejts el!!!
