When you speak from your heart and say the words your soul has only dared to whisper, that's when miracles happen.Minden itt olvasható írás a saját agyam szüleménye, kivéve ha a bejegyzésben hivatkozok az eredeti alkotóra.Így aztán, meg ha már évekig verték belém a plágium-ellenességet az egyetemen, én is örömmel venném, ha felhasználás esetén hivatkoznátok rám.Peace.
Halál. Dermesztő a nyári hőségben is. Azonnali. Felfoghatatlan. Végleges. Visszafordíthatatlan.
Gyilkos. Hidegvérű a nyári hőségben is. Meggondolatlan. Elhamarkodott. Bűnös. Ugyanakkor áldozat is. Önmagáé. Élete végéig küzd a lelkiismeretével.
Szemtanú. Megfagy a döbbenettől a nyári hőségben is. Cselekedni képtelen. Utólag jut eszébe, mit kellett volna tennie, és egy életen át átkozza magát, amiért nem akadályozta meg a tragédiát. Bűntárs.
Áldozat. Saját családja, felnevelői, a körülmények, a világ, felsőbb erők áldozata. A meg-nem-kérdezett. A szerencsés, aki már nem szenved soha többet. Sírhantjára rózsaszirmokat és könnyeket hullatnak. Egy szúrás. Ennyi, és az elmúlt évek semmivé válnak. Semmi nyoma, hogy az egykor otthonául szolgáló házban élt. Nem maradt más, csak a jóvátehetetlen hiba, feloldozhatatlan bűn, enyhíthetetlen fájdalom, tompíthatatlan bűntudat. Összetört szívek, veszekedéstől visszhangzó szobák, üresség mindenütt. Csak ő távozott el, de a halál átvette helyét a házban. Nincs nevetés. Nincs mosoly. Csak zokogás, a fájdalomtól elcsukló hangok, némaság, feszültségtől vibráló levegő, a kíntól görcsbe ránduló szívek.
Gyászolók. Lassanként ráébrednek, hogy odakint süt a nap, már nevetés és jókedv uralja környezetüket, csak az ő lelkükben állandósult a zivatar. Könnyeikkel már csak szívük felszínét mossák, a vita és zokogás hangja belülről marja fülkagylójukat, a külvilágban nem találnak kapaszkodót, úgyhogy csak önmagukat szorongatják kétségbeesetten. Nincs helyes döntés, nincs megalkuvás, olyan megoldás, ami senkinek sem okozna további fájdalmat. Nincs felejtés. Nincs megszokás. A halált nem lehet megszokni.. de a hiányt igen. Idővel talán enyhül is. De örökké jelen lesz az életükben. Minden nap. Amíg a fejük fölött lebegő fejsze újból le nem csap, s el nem fedi a gyász gyógyuló hegeit – egy még nagyobb sebbel. Egy újabb élet árán.
Most is itt ólálkodik. Érzem. Bekúszik a bőröm alá, fenyeget, gúzsba köt. El fogja vinni őt is. Időt nem mond. Csak lesben áll. Hallom, ahogy élesíti gyilkos fémét. Látom a sóvárgó fényt szemében. Fittyet hányva a kánikulára megfagyasztja a vért ereimben. Jeges fuvallatot lélegzek be. Érzem, ahogy érdes ujjaival végigkarcolja bőrömet. Aztán kárörvendően rám kacag, nemet int a fejével, s elindul következő áldozatáért. Tuti, hogy pasi, csak a mézesmadzagot képes elhúzni előttem, ahelyett, hogy véget vetne várakozásomnak. Szólni akarok a kiszemeltnek, hogy ne hagyja magát, de már hiába. Késő. Már több szeretetet talál a halál karjaiban, mint gyásztól elvakult otthonában. Én meg csak állok majd megint dermedten, szemrebbenés nélkül, és nézem, ahogy még egy szerettemet magával viszi. A Halál..
Mindenki él
át elkeserítő helyzeteket. Rossz jegyet kap, összeveszik a szüleivel, szakít a
barátjával… Az ember ilyenkor nem látja az esőfelhőtől a napot, reménytelennek
látja az életet. Pedig ezek a problémák nem tartanak tovább napoknál, heteknél,
hónapoknál, éveknél… Később már csak mosolyogva gondolunk vissza rájuk.
Az én
terhem egy életre szól. Nem szabadulhatok meg tőle soha. Magamon hordozom
éveken, évtizedeken át. Égeti a bőröm, beleváj a húsomba, csontig hatol. Néha a
háttérbe vonul, ad egy kis nyugalmat, majd újra támad, és hónapokon át kínoz.
Az emberek
elsőre nem tudják, mi is a bajom. Kérdezgetik, mi történt velem, mitől van,
mikor, fáj-e… Én meg elmondom sok ezredszerre is, hogy semmi komoly, néha
elmúlik, néha előjön, változó, hogy mitől, és nem fáj. Legszívesebben meg
ordítanék: „Könyörgöm, szedjétek le rólam, eleget marta már a bőrömet!”
De nem
teszem. Tudom, hogy sajnálnak, látom a szemükben. Gondolhatnak rám részvéttel,
de fogalmuk sincs arról, mit élek át. Kívülről nézve ez csak egy aprócska
probléma, részemről meg a poklok pokla. Nem tudom elrejteni. Próbáltam, de
úgyis észreveszik. Talán vannak, akik félnek tőlem miatta. Segítenének, de
félnek, hogy rájuk is átragad. Pedig nem ragályos. Nem is osztanám meg velük,
nem kívánom senkinek ezt az átkot. Csak engem tisztelt meg ezzel a sors.
Édes
Istenem, mivel érdemeltem én ezt ki? Ezzel büntetsz előző életeim bűneiért?
Talán még a jövendőbeliekért is? Inkább bukjak meg, vesszek össze folyton a
családommal, vagy szakítson velem életem nagy szerelme. Megedzetted a lelkemet
a fájdalomra, most mégis a testemet ostorozod. Tényleg ezt érdemlem? Kérlek,
szabadíts meg tőle! Tépd le rólam! Elég volt..
Nem menekülhetsz előlem.
Érezlek. Bárhol és bármikor. Részegítő illatod nem moshatja el semmilyen
zivatar, nem söpri ki szívemből semmilyen szélvihar. Nyomában nem marad más,
csak fojtogató szomjúság, gyomormaró éhség, kaparásnyomok a falon, sós könnyben
úszó szemek. Érzem, mikor csak lépésekre vagy tőlem, érzem közeledésed és
távolodásod egyaránt. Véred hívogató aromája elárulja lelki állapotod,
érzéseid, tudom, mikor lüktet véred olyan erővel, hogy majd’ szétfeszíti az
ereidet, s tudom, mikor fagyasztja meg a jeges félelem. Hallom csordogálását és
pulzáló dobogását. Tudom, mikor hág izgalmad a tetőfokára, s olyankor egyre
kínoz a féltékenység, hogy vajon ki válthatja ki véred ilyen erejű
felforrósodását, tombolását. Belülről rág a tehetetlen düh, amiért nem én kérhetem
fel táncra pulzusodat, noha tudom, ez lehetetlen lenne. Hiszen abban a
pillanatban, ahogy kitapintanám csuklódon az életet jelző ütemet, amint megízlelném
nyakad puha bőrén keresztül ütőered mámorító ritmusát, nem lenne visszaút: vagy
te esnél gyilkos vágyam áldozatául, vagy engem perzselne fel a kínzó sóvárgás,
az állandó kettészakítottság, melyet ösztöneim és szívem egymással ellentétes
utasításai szítanak. Álmodozok az elérhetetlenről, a tiltott gyümölcsről, s közben próbálom mindhiába
süketnek tettetni magam, hogy ne halljam szívdobbanásod andalító dallamát,
véred soha alább nem hagyó, szakadatlan, kísértésbe csábító, kétségbeesett
hívását..
Idegőrlő csend vesz körül. Fojtogat a sötétség. Valami hiányzik. Homlokodra csapsz, s elindulsz a konyha felé. Feltéped a hűtőajtót, s valamilyen gyors búfelejtő után kutatsz. A fenébe is, hogy nincs itthon semmi használható, szitkozódsz magadban. Dühösen bevágod az ajtót, a bárszekrény felé veszed az irányt. Reménytől remegve nyitod az ajtót, bár tudod, itt se találsz semmi olyat, ami kielégítené vágyaidat. Szemed megakad egy üveg skót whiskey-n, magadhoz veszed, majd egy ez is megteszi-gondolattal és egy pohárral visszavágtatsz a szobádba.
Ledobod magad az ágyadra, ránézel a pohárra, majd az üvegre, s mondván, minek növeljük a mosogatni valót, utóbbiból iszod a “békesség-oldatot”. Kicsit nagy hévvel húzod meg az első kortyot, nem sok hiányzik, hogy prüszkölve a frissen húzott ágyneműre száműzze szervezeted. Nem baj, hosszú az éjszaka, lassan is elkortyolgathatod. Ismét beleiszol, ezúttal lassabban, majd jól esően sóhajtva emeled el az üveget ajkaidtól. Így mindjárt jobb. Már csak egy valakit hiányolsz. Tekinteted elsötétül, még most sem tudod kiverni a fejedből. Még egy adagot magadhoz veszel az isteni nedűből. Ismét ránézel a pohárra, s egy hirtelen ötlettől vezérelve hozzávágod a televízióhoz. Úgysem használtam egyiket se. Megkönnyebbülsz, de nem eléggé, úgy érzed, mintha minden egyes üvegszilánkon az ő szemének csillogását látnád, pedig csak a holdfény verődik vissza róluk.
Ebből elég, újabb korty. Addig akarsz inni, ameddig az ital ki nem mos belőled minden mocskos emléket, rád ragadt érzést, megporosodott képet. Talán ha letépnéd fizikai láncaidat, könnyebben szabadulnál meg a lelki kapaszkodástól is. Így hát felállsz, odamész az íróasztalhoz, kihúzod a fiókot, s a fenébe is, már megint beragadt. Egy dühös mozdulattal kirántod, tartalma a padlón landol. Káromkodsz egyet, de tovább már nem aggaszt, majd holnap összepakolsz. Kikeresed a régi naplóidat, verseidet, a róla írt szánalmas szavakat, melyeket sosem mertél eljuttatni neki, hát fölöslegesen foglalják a helyet. Levágod a halálra ítélt tárgyakat az ágyadra, majd újabb áldozatokat gyűjtesz a ruhásszekrényed alján. Felnyitod a dobozokat, egy pillanatra elérzékenyülsz, megrohannak egykori fájdalmaid, de csak egy másodpercre hagyod elkalandozni gondolataid. Elhessegetsz minden kegyelmet, aprócska ragaszkodást, miszerint még jól jöhet ez a sok kacat. A fenéket. Csak elveszik a helyet a cipőidtől. Megfogod az egyik dobozt, s a benne található szuveníreket naplóid mellé szórod. Aztán egy másikért nyúlsz, s azt is kiüríted. Megragadod a harmadik, egyben utolsó darabot, tartalmát kíméletlenül az ágyra küldöd. Végigtekintesz az elítélteken, hóhérnak érzed magad. Még az sem hat meg, hogy saját magadat készülsz kivégezni. Neked már úgyis mindegy..
Újra meghúzod az üveget, talán ad valami ötletet a halálbüntetés módját illetően. Gondolataidba mélyedsz, majd kelletlenül beismered magadnak, hogy nemcsak ezen szerencsétlenek kötnek Hozzá. Akárhova pillantasz nyomorult szobádban, egy emlékkel, halálra ölelt pillanattal találkozol.
Hirtelen felcsendül benned egy dal, de nem akarod hallani, úgyhogy benyomod a stop gombot. Semmi eredmény, a dal egyre hangosabbá válik, minden akkord a füledet égeti, a rímek lángra gyújtják alkohollal átitatott agyadat. A tűz átforrósítja fejedet, annyi erőd van, hogy stabil helyre rakd az üveget, majd tenyered füledre szorítod, pedig tudod, a dallam nem külső hangforrásból ered. Egyre hangosabb, a tűz pedig közben utat tör ereidben, megállíthatatlanul terjed végtagjaidban. Ordítani akarsz, hogy ne halld a sebszaggató, hegeidet égető sorokat, de ehelyett énekelni kezdesz. A tűz elérte törzsedet, térdre rogysz, énekedet megszakítja néhány szipogás. Hangod elbicsaklik, egyre szaggatottabban kíséred a dalt, hangszálaid helyett könnycsatornáid kezdik ontani magukból a bánatot. A lángok elérték szívedet, a füstben kioldódik minden fájdalom. Egy része felszáll a tüdődbe, hogy néma könnyeidet fojtogató zihálás, levegő után kapkodás kísérje, másik része pedig beköltözik szemeidbe, s elhomályosítja látásodat. Kétségbeesetten kapaszkodsz a padlóba, de már túl sebesen forog a szoba ahhoz, hogy kiszállj.
Tenyereiddel az üveg után tapogatsz, s mikor megtalálod, az örök csend és nyugalom reményében mélyet kortyolsz belőle. Az áruló azonban nem oltja gyötrelmed tüzét, csak még magasabbra csapnak a lángok, még forróbban éget a lassan hamuvá váló múlt. Fejedet fogod, rángatod, mint egy megvadult állat, aki hevesen próbál megszabadulni a torkát szorító nyakörvtől. Visszarogysz a padlóra, körmeid a szőnyegbe vájod, majd ökölbe szorítod kezeid, s dühösen a földbe vágsz. A dal már olyan hangos, mintha a szoba négy falából szólna, tested tüzel, olyan hévvel, mintha menten meggyújtaná az ágyneműt is. Gyengéden végigsimítasz a takaródon, megragadod, s egy keserves üvöltés kíséretében lerántod az ágyadról. A múlt rajta lévő darabjai szanaszét szóródnak szobádban. Megfogod a hozzád legközelebb gurulót, nem látod, mi az, de ahogy megérinted, szívedbe nyilall valami kimondhatatlan, vérforraló, érszorító fájdalom, úgyhogy gyorsan a falhoz vágod. Aztán megfogsz egy másikat, felállsz, célozni próbálsz, esélytelenül, majd teljes erővel az előző áldozat után hajítod. Kezeid ügyébe néhány spirálfüzet kerül, biztos a régi naplóid.. Direkt nem olvasol bele, de hiába, úgy emlékszel minden leírt szavadra, mintha a bőrödbe vésted volna őket. A tehetetlenségtől felhevülten megragadod őket, s lesöpröd íróasztalodról a rajta lévő szemétdombot. Jegyzeteid, íróeszközeid, füzeteid a szélrózsa minden irányába landolnak a földön. Eszedbe jut néhány füzeted, melyeket a polcon tárolsz, s csak további nevetséges, lelkedet a képzelethez láncoló verseket tartalmaznak. Kinyitod az elsőt, ám a pusztító kín már az első sor után villámcsapásként csontodig hatol. Átpörgeted a lapokat, minden egyes oldal más hangnemet, tekintetet, színt idéz fel benned, s te lassan elveszel a múlt árnyképeinek örvénylő, szédítő forgatagában. Becsukod a füzetet, két kezedbe fogod, egy rántással kettétéped, majd darabjait magad mögé hajítod. Megragadod a következő kötetet, a lapokat egyenként szakítod el a borítótól, összegyűröd őket, s beteríted velük a teret. Fogod a következő füzetet, lapjait egészen parányi fecnikre szaggatod szét, majd magad mögé utasítod szívednek ezen csonkjait is. A papírdarabkák tehetetlenül szállnak mérged és fájdalmad forgószelében, míg nem elérik a padlót, mint a falevelek, melyek nem tudnak tovább harcolni a téli zimankó ellen. Lehulltak, ám színük örökké a múlt boldogságáról, az elveszett életről tanúskodnak.
Újabb korty. Szétnézel műveden. Nem rossz. Még egy korty, ezúttal jó hosszú, minden sejtedet az uralma alá hajtja. Szobádra tekintve a benned tomboló hurrikán rombolásának eredményét látod viszont. De a romok még kísértenek, meg kell szabadulnod tőlük is, hogy elégedetten dőlhess hátra.
Még egy erőt adó, felpezsdítő kortyot iszol az üvegből, majd nekilátsz a kivégzés utolsó fázisának: az eltakarításnak. A holttestek méltóságára fittyet hányva lábaddal kotrod őket erkélyajtód felé. Rúgásaidra az emlékmaradványok a levegőbe emelkednek, majd még kiszolgáltatottabban, a porba tiporva hullnak a földre. Így haladsz négyzetcentiről négyzetcentire, sejtről sejtre, képfoszlányról képfoszlányra, míg nem múltad minden darabkája az erkélyajtó elé kerül. Ki akarod nyitni, ám az mint mindig, ezúttal is húzni akarja az időt és az idegeid. Megunod a kilincs rángatását, inkább fogod a félig üres whiskey-t, s az üvegajtóhoz vágod. A csörömpölés belehasít az utca csendjébe, ám a benned élő dalt nem tudja eltompítani. Kinézel az ajtókereten, az útra nézel, mely csak éjszaka üres, de még így is Ő jut róla eszedbe. Itt megy el az erkélyem előtt, nem is tudva, hányszor tekintek merengőn az erdő felé, az autókat bámulva, az ő arcát kutatva..
A már darabokra tört pohár ismét betelik, megfogod, ami a kezed ügyébe kerül, s az éjszaka riasztó dermedtségébe hajítod. Már az sem érdekel, ha olyantól szabadulsz meg, amitől eredetileg nem akartál. Őt úgyis megtalálod mindenben, attól függetlenül, hogy van-e valós kapcsolata hozzá. Legalább tiszta lappal indulsz, nem marad más, csak a mindent lemosó üresség, a lemeztelenítő ártatlanság, a fülsimogató csönd. Miközben hevesen ragadod meg egymás után a szemétté nyilvánított tárgyakat, folyton a pohár, a whiskey-s üveg, vagy az erkélyajtó üvegének szilánkjaiba nyúlsz, de teljesen hidegen hagy. A romokat most már nem csak könny-, hanem vércseppek is fedik. Ráadásul akárhányszor az alkoholos üveg maradványaihoz érsz, a méreg nyílt sebeiden keresztül is behatol véráramodba, újabb transzhullámokkal bombázva elmédet. A lökések olyan elementáris erővel hatnak rád, mintha golyó repült volna a fejedbe, de ez nem tarthat vissza, még nem, előbb evakuálod ezt a rengeteg mocskot. Kezeid zsibbadnak, úgyhogy lábaiddal segítesz a maradék lomnak távozni.
Miután kikotortál mindent, ami lelked roncsát valaha életben tartotta, megkönnyebbülten nézel körbe szobádban, de még mindig nem volt elég. Az emlékeket kitakarítottad, de a düh, a harag mérges tüskéje még mélyen bele van fúródva egyre erőtlenebbül dobogó szívedbe. Hogy levezesd indulatodat, egy jól irányzott rúgással betöröd vitrined ajtaját, pár üvegszilánkkal több vagy kevesebb, oly mindegy. Lesöpröd polcaidról könyveidet, apróságaidat, nem bírod látni egyiket sem, felfordul tőlük a gyomrod. A kiürítés után kihúzod a polctáblákat, s kivágod őket a kertbe a füvön tornyosuló szemétdombra. Tekinteted a már megrongált televízióra téved. Ennek már úgyis annyi, mehet sorstársai után. Kirántasz belőle minden kábelt, körbefogod, minden erődet összeszedve megemeled. Nem tudod, hogy csak az alkohol érzékromboló hatása teszi-e, de könnyebb a készülék, mint korábban gondoltad. Kimész az erkélyre, s minden feszültségedet, indulatodat beleadva kidobod terhedet a semmibe. Földet éréskor szikrázik néhányat, az energianyalábok elérik az alkohollal átitatott ágyneműt, s lángra gyújtják az elmúlt időket ábrázoló festmények holttesteit. Ez aztán a boszorkányégetés. A pokolból felszökött lángnyelvek magasra csapnak, megvilágítják az eddig nyugodt környezetet, démonokat formázó füstöt eregetnek, elkergetik az élőlényeket, s bujdosásra kényszerítik a csillagokat. Te pedig elégedetten nézed a halotti tort, mely földi purgatóriumként segít a mennyei romlatlanság üdvösségébe.
Ahogy átszellemülten nézed a tűz lobogását, látásod javulni, fejed pedig tisztulni kezd. Ám mielőtt észbe kaphatnál, hogy micsoda rombolást vittél véghez, a halál füstnyalábokba zárt angyalai körbezárnak, elszakítanak a talajtól, magukkal ragadnak, s elvisznek a feledés máshoz nem hasonlítható mennyországába, a nyugalom és csönd édenkertjébe. Már nem érzed a füstöt, a szédülést, fényt látsz, de nem a lángnyelvekét, nem hallod a tűzropogást, csupán a még füleidben csengő, ám fokozatosan halkuló melódiát: az angyalok whiskey-altatódalát…
Mondd, hogy
lehetséges mindez? Hogy nem szakadsz meg az irántad táplált érzéseim fojtogató
súlya alatt? Miért nem érzed azt a szorító érzést, mi torkomban lüktet, mikor
legszívesebben üvöltenék a kíntól? Miért nem hallasz, mikor gondolataim szinte
valós hanggá materializálódnak, annyiszor áldom és átkozom magamban neved?
Miért nem látod, hogy szemem mindenhol téged kutat, s hogy folyton elképzelem,
épp mit csinálhatsz? Miért nem érzed záporozó könnyeim sós ízét? Hogy tudsz úgy
tükörbe nézni, hogy nem is sejted, hányszor idézem fel arcod, s hogy tekinteted
még most is bennem él? Miért nem ébredsz te is szitkozódva minden álmodból, s
miért nem érted, mikor a napfénnyel üzenem: már ébredni is fáj nélküled? Hogy
tudsz anélkül a csillagos égre nézni, hogy utolsó közös éjszakánkra emlékeznél?
Miért nem érzed, mennyire vágyom kezed melegére az első hóesésben? Hogy lehet,
hogy annyi rólad írott sor után egy sem jelent meg a bőrödbe égve? Miért, miért
nem érzed, hogy minden egyes sejtem utánad áhítozik, s hogy hiányodba majd’
belepusztulok? Miért nem látod, hogy közeledben minden ízemben reszketek, s még
az is nehezemre esik, hogy levegőt vegyek? Te miért tudod tovább élni az
életed, miért nem osztozol velem a szenvedésben? Hol itt a közteherviselés? Hol
itt a demokrácia?
Na tehát.. khm khm.. *dobpergés* Engedjék meg, hogy bemutassam a TopShop legújabb termékét, mellyel bárkinek tökéletes fogsora lehet villanásnyi idő alatt: a fogszabályzót! A kezelés mindössze 2 évet vesz el hosszú életükből, az első hónaptól eltekintve fájdalommentes, és most kettőt kapnak mindössze egy áráért! (hogy a másikat mire használják, részletkérdés, majd növesztenek még egy fogsort..) Ráadásul most a jutányos ár mellé kapnak egy fogtorna gyakorlatokat leíró füzetet, mellyel még gyorsabb lehet a hatás! Ééééés ez még nem minden! A szintén ingyenes spéci fogkefével a legmacerásabb helyek is tisztíthatók! (mmint a szájon belül.. báár.. ki hogy gondolja) Hogy ne csak beszéljünk, íme egy előtte-közben kép, hogy lássák, termékünk valóban csodákra képes!
Ügyfelünk fogsora 2007. nyarán:
Ügyfelünk fogsora 2009 májusában, pár hónappal a kezelés befejezése előtt:
Hát nem fenomenálisan észbontóan hihhhetetlenül fantörpikus?! Persze még nincs minden kis huncut fog a helyén, de így is elképesztő a hatás! Rendeljék meg Önök is, még ma!
A hajnal első sugarai utat törtek a fák bimbózó lombjai között. Néhány madár már megkezdte reggeli énekét, de önfeledt csiripelésükön kívül csend honolt az erdőben. A tavasz már beköszöntött, de a korai órák még felidézték a tél hűvös pillanatait. Néhol még dércsípte ágak árválkodtak, azonban a legtöbb növény már válaszolt rügyeivel a tavasz érintésére.
Órák óta csak rohant. Dracula – ezentúl már csak így fogja hívni, akit egykor hercegének hitt – kastélyát már rég maga mögött hagyta, de nem mert megállni. Hátra egyszer sem nézett, nehogy eszébe jussanak a tengernyi emlékképek, vagy szembesüljön az utána loholó élőhalott-sereggel. Csak futott, mintha az élete múlna rajta. A még hideg, csupasz ágak szanaszét szakították bőrét és a ruhadarabjául szolgáló rongydarabot, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. El kellett menekülnie fogvatartója, börtöne, egész egykori élete elől. Minél messzebb az elmúlt évektől, a férfitől, aki egykor életét, most viszont halálát jelentette.
