Jajjjj neeeeeeeeeee már megint??? Ne már.. Nem késtem el ezzel egy kicsit?? Pont az utolsó 2 hónapban kell mindent a feje tetejére állítanom?? Mi ez? Pont mikor kezdtem már örülni, felejteni, túllépni, lezárni, fogja magát egy kósza gondolatfoszlány, és szemtelenül bekúszik a mindennapjaimba. Ki adott neki rá engedélyt? Miért pont most? Mikor már semmi értelme? Miért esek egyik gödörből a másikba, épp csak sugarakat kapva a napfényből?
Nem akarom elölről kezdeni.. Végképp nem valaki olyannal, akivel még annyi esélye sincs a közös jövőnek, mint az előző vadbarommal (de ő legalább elment kutyát pátyolgatni, csak nehogy el találjam ütni a kis bolhást valamikor kétkerekűvel). Miért most kell elkezdenem kombinálni, mikor mire letisztázódik bennem, hogy akarom-e vagy sem, már nem lesz lehetőségem a döntő lépésre?
Már annyira elegem van.. Bekúszik valakinek az arcképe a gondolataimba, aki addig sosem volt több egy ismerősnél, csak mert kedvesebb velem a szokásosnál, amiről tudom, hogy pusztán hülyülés, mégis többet képzelek mögé. Szánalmas. SZÁNALMAS!!! Hiszen mással is ilyen közvetlen, miért pont engem pécézne ki magának? Engem, akinek még egy „lúzerből” se sikerült érzéseket kicsalnom, majd egy nagymenőből igen? Jó vicc.
Aztán már nemcsak nappal kalandozik el felé a figyelmem, hanem álmaimban is.. Ami még rosszabb. A gondolataimat elterelhetem, de az álmaim elől hova bújjak? Hol keressek menedéket, mikor a hely, ahol elvileg nyugalmat keresek, galádul elárul, és csak még több fejtörést okoz? És már azt is tudom, mi lesz a folytatás: először csak lopva kísérem figyelemmel a mozdulatait, fél füllel mindig az ő hangját figyelem, és néhány héten belül menthetetlenül elveszek a plátói szerelem sötétjében. Fényes kilátások. Pont akkorra, mikor a legjobban szükségem lesz az agyam teljes kapacitására, tételek helyett holmi ábrándozások fogják kitölteni. Marha jó vagyok, mit ne mondjak.
És ismét az írásba fogok menekülni. Megint csak növelni fogom az értelmetlen betűk számát, a szavakét, melyeket sosem fogok elmondani..
