Memories

Zenghetnék himnuszokat,

Sorolhatnék fogadalmakat,

Gyászolhatnék napokat,

S bízhatnék az újakban,

Nevethetnék perceken,

S átkozhatnék vétkeket,

Fakaszthatnék könnyeket,

Vagy táncolhatnék idegeken,

Zúdíthatnék panaszáradatot

Vagy kétellhetném a Paradicsomot,

De most egyik sem lenne helyénvaló.

Inkább köszönetet mondok mindenért,

Az elmúlt évekért, akárcsak az óévért,

Köszönöm a jót, a rosszat,

Az örömöt, s a fájdalmat,

Köszönöm a nélkülözést, a lemondást, a hiányt,

Köszönöm az aggodalmat, az összes meghallgatott imát,

Köszönöm, hogy adtál oly sok még egy esélyt,

Köszönöm, hogy megmutattad, mindig van remény,

Köszönöm a sötétet, a homályt, a fényt,

Köszönöm a kínt, s az édes megkönnyebbülést,

Köszönöm mindazokat, akik szeretnek és védenek,

Szüleimet, kik nevelnek és mindent megadnak nekem,

Barátaimat, kik elviselik minden őrültségemet,

Köszönöm Életem, Halálom s Újjászületésem,

S kérlek adj legalább ennyi jóságot és szeretetet

Minden nélkülözőnek, mert nálam jóval többet érdemelnek..

/2009.01.01. 14²¹/

Nagyon boldog, szeretetben és nevetésben gazdag, egészséges, sikeres új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

AudreyCondemned

    Bolond vagyok de nem érdekel. Tovább kellett volna már lépnem rég, hisz ez a múlt, lezárult, be kéne ismernem magamnak is, hogy semmi értelme újra meg újra felszakítani a sebeimet, és hagynom őket vérezni, mégsem tudlak kiszakítani magamból. Nem tudlak kizárni, elfelejteni, megérteni, gyűlölni, már arra is képtelen vagyok, hogy dühöt tápláljak irántad. Belefáradtam. Éveket áldoztam rá, hogy kiírjak mindent, ami belémivódott az együtt töltött évek alatt, megszabaduljak minden emléktől, kérdéstől, álomtól, ragaszkodásról, kételytől, reménytől, mégsem ért semmit. Már nem akarok ezzel vesződni. Ha eszembe jutsz, fájni fog, ez van, talán még tíz év múlva is. Talán még akkor is könnyekben fogok kitörni egyetlen szavad emlékétől, még akkor is többet fogok beleképzelni egyetlen pillantásodba, mint kéne, még akkor is égni fog bőröm érintésed egykori nyomától, hiába nyúztam le magam számtalanszor. Minden próbálkozás hiábavaló volt. Azt hiszem, épp ideje, hogy feladjam a bennem élő démonoddal való küzdelmet, nem fogok tovább előre eldöntött meccseket játszani. Tudom, többnyira én hívom ki saját magamat, de ha az elmúlt évek nyavalygásai mind az önmagammal való viaskodásról szóltak, az se baj. Legalább megnyugodhatok, hogy a sok skizofrén személyiségem közül egyik sem vezethet be diktatúrát. Nem fogok tovább tinta-harcot vívni, de készenlétben lesz pajzs-papírom, és hegyezni fogom kardomat, hogy ha felütne fejét a casus beli, készen álljak egy újabb pár éves állóháborúra. Írni fogok, mert máshogy úgysem tudlak elviselni, inkább koptatom a grafitot, minthogy hegyre halmozzam a papírzsepiket. De ha sírni támad kedvem, azt se bánom. Ki kell engedni néha a feszültséget. Persze tudom már rég, hogy igaziból egy könnycseppet sem érdemelsz, de ezzel is magamon segítek. Túlérzékeny vagyok, nyavalygós, hisztis, felejteni-képtelen, könny-túltengős. Megszállt a szentimentalizmus. Ez van, ezt kell szeretni. Neked persze hiába mondom, először magamat kéne megszeretnem, de az a háború már egy másik fronton zajlik..

/2008.12.17. 22¹⁸/

The truth is tearing me up inside










Hard as I’ve been trying to hide it in my mind

You’re still more than a memory

Why else would my pillows be soaked with my tears?

Even if I know it was all in vain



And writing about you brings me nothing but pain

I have to get rid of the words

Echoing in my head and singing like birds

I have to kill them out of my thoughts


Like I have to get you out of my heart

Otherwise you’ll keep haunting me in my dreams

Until I’ve become nothing but a grave

Even if I know that the past is gone


I can’t fight the hope anymore

It finds me anytime, in any dreams

To make sure that you be more than a memory

So please don’t leave me alone


I can’t struggle against my demons anymore

Give me a chance to set things right

Please don’t let me cry at christmas night..

/2008.12.17. 10

⁴⁰

/

            Zokogok. Könnyek csúfítják el arcom, és mossák el a papírra vetett betűket, de nem érdekel. Nem akarom majd újraolvasni őket, eleget kínoztam magam a veled való nosztalgiázással, csak ki akarom írni magamból az érzéseimet. Meg kell szabadulnom a bőrömet perzselő szavaktól, különben szétfeszítenek belülről, már nem bírom tovább, kivájom őket a csontjaimból is, ha máshogy nem megy. Nem először csinálom, annyiszor görnyedtem már remegő kézzel, könnyeket törölgetve a papír felé azzal az elhatározással, hogy elég, utoljára vesztegetem rád a tintát, de nem, nem volt elég, még ennyi idő után sem..  

            Soha, soha, soha nem elég, ahogy belőled sem, tekintetedből, mely mit sem változott az elmúlt évek alatt, mosolyodból, mely ugyanúgy lehengerel, szavaidból, melyek ugyanúgy zenét jelentenek füleimnek. Mennyivel is egyszerűbb lett volna, ha rám se nézel, nem pazarolsz rám egy árva köszönést sem, ha nem látom újra álmaimban oly sokszor viszontlátott mosolyod.. Ha szimplán áttaposol rajtam, ahogy a keserves múltban is tetted, ha nem égetsz szemeid átható tüzével richtig ugyanúgy, mint egykor rég..

            Miért, miért, miért teszed még nehezebbé? Miért kell ennyi idő után ugyanúgy kínoznod, mintha mi se történt volna? Nem szenvedtem eleget amiatt, amit elejtett mondataid, pillantásod, nevetésed mögé képzeltem? Nem búcsúztam el tőled elégszer? Miért, miért dől romba a feledés nagy nehezen felépített légvára puszta jelenlétedtől? És egyáltalán.. Hogy veszed a bátorságot, hogy megint reményt szíts bennem, azok után, ahogy elbántál velem? Miért, miért táplálod bennem a bizakodás kiszáradt csíráját, miért növeszted újra ágait, miket évek óta ritkítok folyamatosan?

            Persze nem hibáztathatlak.. Én tehetek róla, hiszen akárhányszor próbáltalak gyökerestül kiirtani magamból, mindig kapaszkodtam egy ábrándba, álomképbe, féltve őrzött emlékbe, csak mert nem akarlak elveszíteni.. Pedig sosem voltál az enyém..

If I were them

I wouldn’t do that

I wouldn’t laugh at her

For what she couldn’t help

If I were them

I’d be thankful for her help

I’d keep saying thank you

For the times she lent a hand

If I were them 

I wouldn’t misuse her shyness

I wouldn’t tease her for her weak point

Knowing her soul could be destroyed

If I were them

I think I could understand

How hard she had struggled

Against the demons living in her

If I were them

I wouldn’t condemn her

For something about that

I don’t know a damn

If I were them

I’d apologise to her

For acting such a tactless way

For making her feel broken and ashamed

But they’re so fucking perfect

They’re just too different

To understand how it feels

To hate myself for being me…

/2008.11.21. 06 ⁰² /

            Szeszélyes egy évszak ez az ősz. Egyik nap felhőszakadás, másnap hét ágra süt a nap. Egyes fák már teljesen megszabadultak lombkoronájuktól, míg mások makacsul viselik továbbra is leveleiket, melyek az ősz színeinek széles skáláját vonultatják fel. A természet felvette ezerárnyalatú öltönyét, minden nap más arcát mutatja, s ezzel teljesen hatalmába kerít az évszak hangulata.

            Feltekintek az égre. Vészjóslóan szürke felhők borítják az eget, végeláthatalan messzeségig tartják rettegés alatt a földet. Élvezik megbénító befolyásukat, hogy fenyegetően az emberek fölé hatalmasodhatnak, és egy pillanat alatt elronthatják a napjukat. Kihasználják az esendő élőlények feletti erejüket, nincsenek tekintettel se hajlakkra, se Tescós esernyőre.

             Így hát nem is fáradok azzal, hogy kapucnimat a fejemen tartsam. Hagyom, hogy a szél szénaboglyává varázsolja hajam, mit bánom én, hogy nem látok semmit. Nem zavar az esőcseppek zápora sem, az én fejemen úgyse ronthat sokat. És különben se randira megyek.

            Vagy mégis..? Olyannyira belemerültem az évszak lenyűgözőségének boncolgatásába, hogy még a görcs is elmúlt a gyomromból. Már ha ott volt egyáltalán. Egy kicsit persze biztos izgulok, de semmi több. Se pillangók, se torokgombóc, se semmi. Megpróbálom felidézni általam őszintén sajnált randipartnerem arcát. No siker. Ez jó jel, eleinte mindenkivel így vagyok, aki jelent nekem valamit – persze évekkel később még álmomban is szívesen kísértenek a nagy nehezen emlékezetembe vésődött arcvonások.

            De tényleg érdekel? Mi van ha megint oltári nagy baromságot csinálok? Ha megint csak azért hitetem el magammal valaki iránti vonzalmamat, hogy ne az előző barmon kattogjanak az agytekervényeim? Ha csak azért foglalom le valaki mással a gondolataim, hogy ne kelljen meghallanom szívem kesergő dalát?

            Nagyon jól tudom, érzem, hogy hülyeséget csinálok, hiszen egyszer már elkövettem ezt a hibát. De hát eddig is mindig a fejlődés tökéletes ellenpéldája voltam, miért is változtatnék rajta pont most? Pont miattad?? Pff… Na neeem. Te nem érsz annyit. Inkább pazarlom valaki másra az időt, és hitetem el magammal, hogy van értelme vele lennem, minthogy még X hónapig rád várjak. Hisz utána úgyis újra vége lesz.. Csakhogy ezúttal végleg. Nem leszel te sem több, csak egy emlék, egy tüske a szívemben, ami majd ugyan kicsit mélyebbre fog fúródni, amikor meglátlak, de idővel majd elkopik, és csak egy tompa nyomást fogok érezni, ha eszembe jutsz. Nem leszel semmi több egy majdnem-szerelemnél, egy fél-exnél, valakinél, akit ismét haszontalan szerettem. Végre nem kell majd nap mint nap elviselnem jelenléted, szemed metsző tekintetét, fülsértő hangodat. Visszaköszönsz ugyan majd rémálmaimban, és szavaid sokáig csengeni fognak fejemben, de nem érdekel. Egyszer már végigcsináltam mindezt, fogjuk rá, hogy továbbléptem, veled sem lesz ez másként.

             Nem érsz annyit, hogy pusztán miattad megtagadjam magamtól a lehetőséget, hogy elfeledtesselek magammal. A módszer helyessége már más kérdés. Majd megoldom. Csak éljem túl ezt a fránya randit..

/2008.10.31.-11.16. 22²⁶/

Amikor történik
valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben. A
ki nem mondott szó… Szavak. Naponta elszalasztod az alkalmat, nem egyet,
többet is. Nem törődsz vele. Különböző helyzetek vicsorgó játékaként éled meg
gyakran, hogy ki kellene mondani, de nem. Mégsem teszed. Visszanyeled,
elhallgatod. Akár dühödben, akár bosszúból, örömedben vagy bánatodban vagy
pusztán az élet megszokott közönyével tudod magad mögött, mintha mi sem történt
volna. Elfojtod vagy kiirtod, vagy egyszerűen csak nem veszel tudomást róla.
Amikor ott van, és mondhatnál valami csúnyát, rosszat, mert megérdemli, de
mosolyogva inkább legyintesz és kussolsz. És belül forr tovább valami, ami már
elkezdődött veled együtt. Amikor ott van és látod, amikor mondhatnád csak úgy,
de nem teszed, mert úgy gondolod, lesz még alkalom.
Amikor mondanád, de miért? Mi értelme? Amikor nem mered kinyögni, mert félsz…
vagy nincs kinek.
Amikor szándékosan nem mondasz semmit, hogy ne csak téged marjon a düh, akkor
belül forr tovább valami, ami már megállíthatatlan. Amikor ott van és
tehetetlen, és érzed, hogy nincs remény, legalább akkor… De nem… Nem mondasz
semmit. Majd máskor. De aztán nem lesz máskor. Vége. És ott maradsz magadban,
velük, azokkal… Akkor belül kirobban valami, ami már megállíthatatlan és
megmérgez.
Amikor történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar.
Lassan, csendben. (Forrás: Ahogy érzed – Demény Ágnes)

            Most komolyan.. Áruljátok már el, hogy a fenébe csináljátok ezt? Hogy éritek el, hogy TI vagytok a szemetek, TI hagytok cserben minket, TI futamodtok meg gyáván, és mégis NEKÜNK van bűntudatunk? Miért MI vezeklünk a TI bűneitekért? Hogy vesztek rá minket, hogy olyan miatt ostorozzuk magunkat, amit TI követtetek el? Ennyire mazochista lenne a női társadalom?

Vagy csak velem van a baj? Elhitetem magammal, hogy én tehetek róla, én szúrtam el, mikor tudom, hogy nem így van? Pusztán azért, hogy megőrizzem magamban a rólad alkotott képet, esetleg az eszmét, hogy ha rajtad múlik, most minden szép és jó lenne? Így etetem meg magammal azt a maszlagot, miszerint te igenis akartál engem? Hogy jelentettem valamit neked, talán még most is, csak képtelen vagyok fogadni a jelzéseid? Erről van szó?

De hát büszkeségem még nekem is lehet! Igenis, te voltál a köcsög! Miért nem tudtad mindezt a maga idején tenni, akkor, mikor készen álltam rá, mikor feleltem, mikor akartam? Jó, lehet, hogy még most is akarom, de ne várd, hogy fülig érő szájjal köszönjek ennyi elfecsérelt idő után! Főleg, ha még ahhoz sem volt merszed, hogy a képembe vágd, hogy nem kellek! Kettőnk közül te vagy a gyáva, hiszen még saját vétkeddel sem tudsz szembenézni, te vagy a vesztes, és még csak fel sem mérted a károdat, te vagy a bűnös, és még csak be sem ismered! Nem! Nem fogom még a te keresztedet is cipelni!

De azért ajánlhatnál egy különtanárt, akitől nulla tapasztalatod ellenére elsajátítottad, hogyan egye belém magát a te lelkiismereted..

/2008.10.12. 21⁰⁵/

–        
Idefigyelj! Ne keress többé, ne hívogass, ne üzengess, szállj
le rólam!

–        
Hiányzol.

–        
Igen? Három éve folyamatosan?

–        
Nemrég ébredtem rá.

–        
Akkor sem vagyok rád kíváncsi.

–        
Még egyszer nem engedlek el.

–        
Sosem voltam a tiéd.

–        
A rabom voltál.

–        
Magamat zártam be.

–        
Én engedtelek el.

–        
Miután megtaláltam a kulcsot.

–        
Gyere vissza.

–        
Már nem tudok bízni benned.

–        
Csak egy órát adj.

–        
Egy órával akarsz jóvátenni hat évet?

–        
Az életemet is megkapod.

–        
A sajátomat már tönkretettem, többet nem akarok.

–        
Valamikor szerettél.

–        
Nagy hiba volt.

–        
Én is szerettelek.

–        
Legalább magadnak ne hazudj.

–        
Szerethetnélek újra.

–        
Na ne röhögtess, három évnyi nulla kommunikáció után?

–        
Végig veled voltam.

–        
Max a képzeletemben.

–        
Valóra válthatnám.

–        
Milyen áron?

–        
Csak szíved kérem…

–        
Nem zúztad össze eléggé?

–        
..hogy összeforrasszam.

–        
Mostmár elég. Megyek és megöletem magam a materializálódott
képmásoddal.

     Tudod mit? Menj a fenébe! Menj a fenébe minden egyes pillantásoddal, szavaddal, mozdulatoddal együtt! Ne hitegess többé! Miért vesztegessem rád az időmet? Pont Rád? Minek, ha csak én lapátolok? Ha Neked nem ér semmit? Én naiv, mertem remélni, hogy érzéseim viszonzásra találnak, milyen ostoba is voltam! Csak ismét sebezhetővé váltam.. És mit értem el vele? Nem tudod? Pedig oly egyszerű.. SEMMIT! Ez az egész nem jó semmire, puszta időpazarlás, illúziókergetés, az álmokhoz való ragaszkodás! A képzelet önámító játéka, önbecsapás, önpusztítás! Mégis miért higgyek az ábrándoknak? Miért higgyek a szívemnek? Csak fájdalmat okoz.. Miért higgyek Neked? Becsaptál.. Elárultál, cserbenhagytál.. Megöltél.. Ismét.. Már nem is számolom, hányadik eset ez. Felkeltem poraimból, újjászülettem valaki olyanért, aki elhitette velem, hogy van értelme az életnek. Én bolond meg hagytam magam megint befolyásolni, kijöttem a mélyből, hogy megmutasd a napfényt. De nem vettem észre, hogy szemellenzőt tettél rám, és nem láttam, hogy a te napfényed mennyire álnok, mennyire hamis. Ám most lehullott a lepel. Nem irányíthatsz többé. Nem engedem. Ha menni akarsz, menj. Hagyj csak magamra. Nekem már meg se kottyan. Elbújok újra a fény elől, magamra zárom az ajtót, és nem nyitom ki, hiába kopogtatsz. Nem fogok reagálni rá. Hagyj békén. Hagyj élni a saját váramban, ahol nem bánthatsz, ahol nem válhatok sebezhetővé. Hagyj élni..

/2007.02.23. 13³⁰ irodalom óra xD/